EU-s klímacsomag: indokolhatatlan a családok terhelése

Nem igazán érthető, hogy miért, hiszen így jóval drágábban lesz megvalósítható a 2050-es klímasemlegességi cél. A kibocsátás csökkentés felpörgetése miatt több új, még kiforratlan technológiát kell alkalmaznunk a piacérettség elérése előtt. Az 55%-os csökkentés ára nagyjából 22-23000 milliárd forintra tehető, ami az éves GDP 3,6-6,6%-át jelenti. Ez nagyságrendileg megegyezik az oktatásra, az egészségügyre és az energiahordozó importra költött összegekkel egyenként. Ennek az összegnek nagyjából a 20%-át állja az EU, ha éppen olyan kedve van, a hiányzó tetemes 80%-ot pedig tagállami költségvetések, magyarul a magyar adófizetők fedezik. Persze sok minden megvalósul majd beruházói alapon is, csak hát a beruházási összegek megtérülését is végső soron a fogyasztók fizetik. Mindent összevetve, egy három-négytagú magyar család nagyjából 60-80000 Ft-al támogatja a kibocsátáscsökkentési célok megvalósítását évente, amihez a „Fit for 55!” értelmében még hozzá kellene adni az újonnan bevezetendő karbonadókat és karbonvámokat. Véleményünk szerint azonban a családi költségvetések további terhelése semmivel nem indokolható. Mint ahogy azt a Klímapolitikai Intézet kapcsolódó publikációiban - Fit for 55: az EU új klímacsomagjával kapcsolatos álláspont - https://klimapolitikaiintezet.hu/cikk/fit-for-55-az-eu-uj-klimacsomagjaval-kapcsolatos-allaspont, Létezik-e klímaadó? - https://klimapolitikaiintezet.hu/cikk/letezik-e-klimaado - már olvashatták, az arányos közteherviselés, mind a szennyező fizet elve szerint a szennyezésért felelős nagy cégeknek is ki kell venniük a részüket a szennyezéssel kapcsolatos közkiadások finanszírozásából.

Az EU az európai zöld megállapodás részeként megalkotott európai klímarendelettel kötelező célként tűzte ki magának a klímasemlegesség 2050-re történő elérését. Ehhez a következő évtizedekben jelentős mértékben kell csökkenteni az üvegházhatást okozó gázok jelenlegi kibocsátási szintjét. A klímasemlegesség felé tett közbülső lépésként az EU 2030-ra ambiciózusabb éghajlat-politikai célokat tűzött ki, és vállalta, hogy 2030-ig 40% helyett legalább 55%-kal csökkenti a kibocsátásokat 1990-hez képest. Az 55%-os kibocsátáscsökkentés végrehajtási kereteit kijelölő „Irány az 55%!” legnagyobb hatású jogalkotási javaslatai és szakpolitikai kezdeményezései magukba foglalják az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszer (EU ETS) felülvizsgálatát és kiterjesztését, a közúti közlekedésre és az épületekre vonatkozó külön kibocsátáskereskedelmi rendszer létrehozását, a hajózásra, a légi közlekedésből származó kibocsátásokra vonatkozó szabályok módosítását, valamint újra értékelik a megújulóenergia-irányelvet, átdolgozzák az energiahatékonysági irányelvet, az alternatív üzemanyagok infrastruktúrájának kiépítéséről szóló irányelv is várhatóan módosításra kerül, a személygépkocsikra és kisteherautókra vonatkozó szén-dioxid-kibocsátási előírások meghatározásáról szóló rendelettel együtt. Küszöbön áll az importáruk karbonintenzitását ellensúlyozó mechanizmus az ún. határmenti karbonvám (carbon border adjustment mechanism – CBAM) és egy új energiaadó-irányelv bevezetése, de a tengeri közlekedés, földhasználat-földhasználat változás szabályozása, valamint az EU erdészeti stratégiája is változtatások előtt áll melyek fókuszában a klímavédelmi erőfeszítések fokozása áll.

A magyar adófizetők már így is komoly részt vállalnak a „Fit for 55%!” finanszírozásából

A Kormány az EU Energiaunió irányításáról szóló (1999/2018/EU) rendelete alapján elkészítette a Nemzeti Energia és Klímatervet (NEKT), melyben 40%-os ÜHG kibocsátás csökkentést vállalt. A NEKT-et 2020. januárjában küldtük el Brüsszelbe részletes műszaki-technológiai- és pénzügyi megvalósítási tervet adva a végrehajtáshoz, számtalan forgatókönyvet elemezve. Nem volt egyszerű feladat százalékonként és millió forintonként összekaparni a szükséges csökkentést és a megvalósításhoz szükséges pénzt. A tervek szerint az energetikai szektorunk, iparunk és a gazdaság minden ágazata lehetőségének határain állva járult volna hozzá a 40%-os kibocsátáscsökkentés eléréshez, ideértve végső soron az adófizető állampolgárokat is, hiszen ne legyen kétségünk afelől, hogy végül ők fizetik majd ki ezt a sárga csekket is.

Annak ellenére, hogy a megvalósítás jelentős mértékben múlik a mindenkori magyar költségvetés és – szélesebb értelemben - a magyar társadalom teherbíró képességén, az 55%-os kibocsátáscsökkentés áráról csupán közvetett számokkal rendelkezünk. A Regionális Energiagazdálkodási Kutató Központ és a Globális Zöld Növekedési Intézet (GGGI) számításai szerint ahhoz, hogy Magyarország klímasemlegessé váljon 2050-re összesen mintegy 50000 milliárd forintra lenne szükség, ami az éves GDP 2,6%-4,8%-ának felel meg az aktuális GDP növekedési pálya függvényében. Feltételeztük, hogy a költségek eloszlása egyenletesen jelenik meg időben és a kezdeti többlet beruházási igényt kompenzálja az, hogy a jelenlegi 33%-os csökkentést csak 7%-al kell megtoldani 2030-ig a 40%-os csökkentési cél eléréséhez. Ezek mellett a feltételek mellett az jön ki, hogy a 40%-os ÜHG kibocsátás csökkentés elérésének költsége 16-17000 milliárd forint, az 55%-é 22-23000 milliárd. Ez az éves GDP 3,6-6,6%-át jelenti, amely nagyságrendileg megegyezik az oktatásra, az egészségügyre és az energiahordozó importra költött összegekkel egyenként. Ennek az összegnek nagyjából a 20%-át állja az EU, ha éppen olyan kedve van, a hiányzó tetemes 80%-ot pedig tagállami költségvetések. Ez bizony nem kis összeg, fejenként kb. 20000 Ft-al finanszírozzuk meg a zöldítést 2030-ig évente, ami egy 3-4 tagú család esetében 60-80000 Ft. Ok, mondhatnánk persze, hogy magánbefektetések keretében is meg fog valósulni sok minden. Csakhogy a magánbefektetések megtérülését is a fogyasztók fizetik majd végső soron a magasabb fogyasztói árakon keresztül.

Mit jelentene a „Fit for 55!” új karbonadóinak bevezetése a magyar gazdaságra nézve?

Magyarország a karbonadókkal és karbonvámokkal kapcsolatos tárgyalásokhoz mindig is konstruktívan állt hozzá, hiszen érdekünk az Unió globális versenyképességének fenntartása és erősítése. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy az új adók és vámok nem sérthetik az Unió által a diszkrimináció mentesség fenntartására a Kereskedelmi Világszervezettel (WTO) kötött kereskedelmi egyezményekben vállalt kötelezettségeket. Ez ugyanis a kereskedelmi partnerek részéről súlyos ellenintézkedéseket válthat ki, melyek az erősen exportorientált gazdaságok, így Magyarország növekedési kilátásait is rontanák. A fosszilis energiahordozók EU-in kívüli importjának, illetve a magas karbon lábnyomú termékek gyártásának és importjának a megadóztatása ugyanis azt jelenti, hogy az EU belép a védővámokkal operáló nagyhatalmak közé, globálissá téve az ilyen típusú gazdasági probléma-kezelést.

Ebből a szempontból a legtöbb vitát kiváltó tervezett karbonadó termék az ún. határmenti karbonvám (CBAM - carbon border adjustment mechanism). A Bizottság a komplett ETS CO2 kvóta rendszert tervezi felváltani vele 2023-ban, abban a reményben, hogy ki tudják kényszeríteni az 55%-os ambícióemelést, illetve a határmenti karbonvám által az EU klímapolitikája globálissá válik és egyfajta politikai és gazdasági pressziót helyez az EU-val kereskedni akaró partnerekre. Bár a Bizottság szerint olyan megoldás születik majd, amit a WTO probléma mentesen elfogadhat, kérdés, hogy a határmenti karbonvám végső formájában mennyiben lesz megfeleltethető a szabadkereskedelmi megállapodásnak, hiszen már a kiindulási célok sem tűnnek annak. Nem véletlenül merül fel a kérdés a kritikusokban, hogy a határmenti karbonvám az klímavédelem, vagy klíma protekcionizmus? (“Carbon Border Adjustments: Climate Protection or Climate Protectionism?”)

Azon túl, hogy a határmenti karbonvám filozófiája első olvasatban nem felel meg a WTO nemzetközi kereskedelmi szabályainak, további szempont, hogy ezidáig nem érkezett olyan módszertani javaslat, melynek segítségével az Unió szigorú elszámolási rendszereivel megegyező módon lehetséges lenne megállapítani egy EU-n kívül gyártott termék gyártásából keletkező üvegházgáz mennyiségét. Ez pedig megkérdőjelezi az intézkedés eredményességét, és sajnos nyitva hagyja a kiskapukat a részrehajló minősítések előtt. Az a tény továbbá, hogy az EU-s piacon versengő termékekre nem egyenlő szabályok vonatkoznak, felveti a verseny torzulásának a kockázatát.

A fenti aggodalmak ellenére Magyarország továbbra is nyitottan áll ahhoz, hogy a Bizottság részletes elemzést készítsen a lehetséges megoldásokról, és ez alapján vitát folytasson a rendszer bevezetéséről. Pedig a magyar gazdasági érdekek érvényesítése szempontjából nem túl jók a határmenti karbonvám alkalmazásának előjelei. Magyarország a fosszilis energiahordozó és villanyáram importjának jelentős részét olyan EU-n kívüli országokból (kőolaj, földgáz – Oroszország, áram – Ukrajna, Szerbia, Bosznia-Hercegovina) fedezi ahol a kitermeléssel és szállítással járó ÜHG kibocsátás nem „szankcionált”, ami jelentős árelőnyt jelentett nekünk a beszerzés során. A határmenti karbonvám bevezetésével eltűnik az EU-n kívüli fosszilis energia exportálók árelőnye, aminek a következménye szinte biztos, hogy az importárak növekedése lesz. A környezeti externáliák ilyen módszerrel történő elismertetése azonban nem csak az energiahordozók esetében várható, hanem minden olyan termékre, aminek a gyártása magas ÜHG kibocsátással jár. Ez Magyarországra – mint erősen energiaimport-függő országra - nézve külkereskedelmi mérleg romlást, magasabb nagykereskedelmi és kiskereskedelemi energiaárakat jelentene, ez pedig ellehetetlenítené a Kormány rezsipolitikájának a folytatását.

A Bizottság tovább erősödne azon az áron, hogy várhatóan növekednének az energiaárak és csökkenne az EU versenyképessége

Az már csak hab a tortán, hogy a határmenti karbonvám nem csak az EU-n kívüli exportáló országokat érinti hátrányosan, hanem tovább korlátozza magukat az EU tagállamokat is a saját energiamixük megállapítására vonatkozó joguk érvényesítésében, melyet az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 194. cikkének 2. pontja egyébként garantálna. De hát a Bizottság eddig sem zavartatta magát a tagállamok jogainak folyamatos nyírbálása terén. Különösen igaz ez most, amikor a Bizottság befolyásának további növelése céljából éppen felülvizsgálja az alapító szerződések azon rendelkezéseit, amelyek alapján az Európai Parlament és a Tanács az egyhangúság helyett minősített többségi szavazással, rendes jogalkotási eljárás keretében fogadhat el javaslatokat. Ennek alapján valószínűsíthető, hogy a jövőben az EU többségi szavazással eldöntheti majd, hogy egy adott tagállam bevezessen-e energiaadót, hogyan és milyen mértékűt, akkor is, ha az adott tagállam ezt nem akarja, illetve nem ítéli meg hasznosnak.

A szabadkereskedelmi megállapodások szempontjából szintén kérdéseket vet fel a határmenti karbonvám szelektív jellege, azaz az a tulajdonsága, hogy az alacsony GDP-jű EU-n kívüli fejlődő országokból karbonvám-mentesen teszi lehetővé a magas karbon lábnyomú termékek importját. Ennek alapján például olcsóbb lehet a jövőben nigériai cseppfolyósított földgázt (LNG) importálni, mint orosz csővezetéken szállított földgázt venni annak ellenére, hogy ez utóbbi a lényegesen olcsóbb technológia. Nem tudom feltűnt-é az EU döntéshozóknak, hogy határmenti karbonvám klímavédelmi hozzáadott értéke így tulajdonképpen zéróvá válhat. Hiába, az abszurd intézkedésekre a válasz is csak abszurd lehet.

Nem véletlen egyébként, hogy az ipari szereplők fejtik ki a legnagyobb ellenállást a határmenti karbonvám bevezetése ellen. Az energiaigényes iparágak egyrészt részei az EU ETS CO2 kvótakereskedelmi rendszerének, azaz fizetnek az üvegházgáz kibocsátásukért. Másrészt léteznek további karbonadók, amelyek érintik őket. Magyarországon például ők fizetik a megújuló energia támogatásokat, évi 100 milliárd Ft-ot, az ipari energiaárakon keresztül. De ez még nem minden. A Bizottság jelenleg mérlegeli, hogy azon exportra termelő EU-s vállalatokat nem kellene adó-visszatérítésben részesíteni, amelyek exportált termékeikbe a határmenti karbonadó által érintett import részegységeket szerelnek be. Ezek a vállalatok ne kaphassanak adókedvezményt, vagy adó visszatérítést, mert ez az EU klímacéljaival ellentétes hatást váltanának ki és mindez tulajdonképpen a fosszilis energia használat bújtatott állami támogatásának számítana. Ilyeneket olvasgatva nem csodálkoznék azon, ha a legközvetlenebbül érintett ipari cégek nem csak a gyártást helyeznék az EU-n kívülre, de a székhelyüket is.

A Bizottság elképzelése szerint a határmenti karbonadóból és az egyéb karbonadókból csak klímaváltozás elleni akciók támogathatók, azaz, nem kerülhetnek be egy közös kalapba. Nagyon fontos kérdés, hogy ki fog rendelkezni e bevételek fölött? Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a tagállamokat többféle módon sújtó versenyképességi hátrányokat (hiszen az import cégek a tagállamokhoz köthetők, a karbonadóztatott cégek a tagállamokhoz köthetők) a Biztottság az EU bevételeivé akarja konvertálni, hogy ezáltal növelje a Bizottság bevételeit, az újraelosztó szerepét és ezen keresztül a politikai hatalmát.

Félreértés ne essék, a klímasemlegesség 2050-es elérése nélkül valóban kérdéses, hogy fenntartható lesz-e bolygónkon az emberi civilizáció. Senki nem akarhatja csökkenteni ennek a jelentőségét és relativizálni a klímavédelmi célok teljesítésének fontosságát. De miért kellett ehhez szignifikánsan megemelni a 2030-as kibocsátás csökkentési részcélokat, pont abban az időszakban, ami rendkívül beruházás-igényes, amikor az eddigi hagyományos, fosszilis energiaforrásokra épített energetikai technológiákat és infrastruktúrát kellene felváltani a decentralizált, zöld technológiákkal? A gyökeres és mély gazdasági átalakuláshoz biztosítani kell a megfelelő időt, különben úgy járunk, mint azok a „klímabajnok” EU tagállamok, amelyek a 2020-as üvegházgáz kibocsátási vállalásaikat sem tudták teljesíteni, de máris számon kérik az 55% lelkes elfogadását másoktól. Hazánk ezen a téren is bizonyított. Magyarországon 1990 óta úgy nőtt a bruttó hazai össztermék (GDP), hogy közben a CO2 kibocsátás harmadával (33%-kal), az energiafelhasználás pedig 15%-kal csökkent. A Magyar Országgyűlés által elfogadott klímavédelmi törvény (2020. évi XLIV. törvény a klímavédelemről) a régióban az első, a világon pedig a hetedik ilyen jellegű kötelezettségvállalás klímánk megóvására. Az elkötelezettséggel tehát nincs probléma. Probléma azzal van, ha a nem költséghelyes az üvegházgáz kibocsátás csökkentés árazása, ha a cégek üzleti terveikben nem tudnak alkalmazkodni a folyamatosan növekvő kibocsátás csökkentési számokhoz, ha a klímapolitika a politikai haszonszerzés eszközévé válik és a családokra akar nagyobb anyagi terhet rakni, nem téve különbséget a gazdagabb és a szegényebb tagországok között.