Olvasási idő: 6 perc

A Műemléki Világnap margójára: műemlékeink is a klímaváltozás áldozataivá válhatnak.

A Műemléki Világnapot – április 18-át - 1984 óta ünneplik világszerte. A globálissá növekedett eseményt az ICOMOS – International Council on Monuments and Sites, azaz a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa – az UNESCO műemlékvédelmi világszervezete kezdeményezte. Az ICOMOS-ról azt kell tudni, hogy meghatározó szerepet tölt be a világ műemlékvédelmében, az általa kidolgozott irányelveket a legtöbb ország átülteti saját műemlékvédelmi gyakorlatába.

A műemlékvédelemnek fontos szerepe van az emberiség kultúrájának megőrzésében és sok mindent elárul arról, hogyan is állunk a saját múltunkkal. Mit fogadunk el abból, és mit nem, mennyire tartjuk becsben a múltat, saját kultúránkat és identitásunkat. A műemlékvédelem tehát egy tükör, amit magunk elé tartunk. A műemlékek által velünk él a történelmünk, és ha nem fordítunk rá kellő figyelmet, a jövő generációi ezeket a jeles korokat csak digitális emlékbankok segítségével ismerhetik meg. Már ha lépünk, és időben elkészítjük ezeket a digitális emlékbankokat.

Műemlékeinkre ugyanis ma már nem csak az idő vasfoga jelent veszélyt, hanem az emberi civilizáció által a légkörbe juttatott szennyező anyagok, a kén-dioxid, a nitrogén oxidok és nem utolsó sorban az egyre nagyobb mennyiségben kibocsátott üvegházhatású gázok közvetett romboló hatása, melyeket a klímaváltozás okozta extrém időjárási helyzetek még csak tovább fokoznak és közvetlenné tesznek. A kén-dioxid, a nitrogén-oxidok és a szén-dioxid a légkör pára- és víztartalmában oldódva kénes savvá, salétromos savvá és szénsavvá alakulnak, melyek folyamatosan támadják a mészkő, a márvány, valamint a mész kötőanyagok felhasználásával készült történelmi épületeink és emlékműveink burkolatát, mállasztják szobrainkat. De a bronzból és a rézből készült szabadtéri műalkotások sincsenek jobb helyzetben. A klímaváltozás miatt egyre gyakoribbá váló extrém meleg, száraz vagy extrém hideg időszakokban több és mélyebb repedés képződik a régi, sérülékeny felületeken, ahová a légszennyező anyagokból képződő gyenge savak hatékonyabban, nagyobb felületen jutnak be, kiegészítve a fokozottabb fizikai aprózódást egy fokozottabb kémiai mállással.

A restaurációs munka sem lehet innentől kezdve egyszerű rutinfeladat többé. Új és innovatív technológiák kerültek kifejlesztésre műemlékeink leromlásának lassítása, ha lehet, a megállítása érdekében. Először is pontos digitális dokumentáció készül a sérülésekről, majd következik a restaurálási terv kialakítása. Az első lépés legtöbbször a felületi sótlanítás, azaz a sav-bázis reakciók nyomán felhalmozódott agresszív kalciumsók eltávolítása, a felület helyreállítása kőpótló habarcsokkal, kőbetétezéssel, vagy nagy nyomószilárdságú, puffadó cementhabarcsok injektálásával. A fizikai aprózódás gátlása után jön a kémiai védelem. Ennek első lépése az úgynevezett hidrofobizálás, azaz a felületek víztaszítóvá tétele annak érdekében, hogy a leromlást okozó gyenge savak ne tudjanak átjutni a védendő felületen. Ezután következik a szilikát bázisú patinázó anyagok használata, ami a kémiai védelem mellett visszaadja a restaurált műemlékek „régiség” jellegét. De olyanra is van már egyre több példa, ha az invazív, felületbe hatoló állagmegóvás nem célravezető, hogy speciális lézeres technológiát használnak kőből és fémből készült műtárgyak megújítására.

A proaktív védelemmel szemben áll az a felfogás, hogy a műemlékeket lehetőség szerint eredeti anyagában kell megőrizni, csak akkor lehet helyreállítani, ha erre feltétlen szükség van (pl. statikai okok miatt). A kopott, csúnya részeket meg kell őrizni, mert történeti értékük van, még akkor is, ha ezen keresztül már nem csak a történelmi és kulturális múltunk, hanem a környezetszennyezés és a klímaváltozás hatása is láthatóvá válik. Sajnos ez is a múltunk és a kultúránk részévé vált.

Képzeljünk magunk elé egy lassan pergő filmet. Ahogy a középkorból ránk maradt jáki és zsámbéki templomok kontúrjai lassan eltűnnek, a rómaiak által ránk hagyott aquincumi Amfiteátrum végleg a föld alá süllyed, vagy ötévente állványrengetegbe burkolódzik az Országház, a Bazilika, a Citadella vagy az Operaház, egyre többet veszítve eredetiségéből és történetiségéből.

A klímaváltozás nem csak a régi életünket, a gyerekkorunkban megszokott tájat és környezetet teheti múlt időbe, hanem a történelmünk és kultúránk jelzőlámpásainak számító műemlékeinket is. Egyszerre veszhet el a jövőnk és a múltunk, ha nem vigyázunk.

Forrás: Corvinak.hu