A világ jelentős energia- és klímapolitikai átrendeződés előtt áll. A Trump adminisztráció irányváltása legalábbis ezt valószínűsíti. Ha ehhez hozzátesszük a Draghi-jelentés megállapításait, az Európai Unión belüli fejleményeket, a német előrehozott választásokon győztes a CDU/CSU-nak a német Energiewende teljes revízióját ígérő nyilatkozatait, az energiaszuverenitás fontosságát hirdető európai pártok erősödését, nem lehet kétségünk afelől, hogy a klímapolitika is elmozdul a kudarcba fulladt zöldítési túltolás irányából egy realistább forgatókönyv felé. És az annak ellenére is így lesz, hogy az EU Bizottság épp a napokban jelentette be a sokadik kibocsátás-csökkentési ambíciónövelését egy 90%-os célszámmal 2040-ig. Volt már 40% és 55% 2030-ra, és most 90% 2040-ig. Mit nekünk egy négyszer, ötször magasabb gázár és egy két és félszer magasabb áramár az USA-hoz képest?

A Draghi-jelentés szerint az 1990-es évek közepe óta az EU és az USA GDP növekedési dinamikája teljesen elvált egymástól. Az EU munkaerő termelékenysége 1995-ben még az USA szintjének 95%-ánál járt, mára a 80%-a alá csökkent. Ez alatt az időszak alatt a reáljövedelem növekedése majdnem kétszer akkora volt az USA-ban, mint az EU-ban, ez pedig az európai gazdasági régió geopolitikai pozíciójára is negatívan hatott. A tizenkét tagállamból álló Európai Gazdasági Közösség 1990-ben a globális GDP-ből 29,1%-kal részesült. A helyébe lépő EU-é mára 16,1%-ra csökkent, miközben a tagállamok száma huszonhétre növekedett. Az USA részesedése eközben alig változott, 27,1%-ról 26,5%-ra csökkent. Kínáé viszont az 1990-es 2,4%-ról 2023 év végére 16,99%-ra nőtt. A helyzet javításával kapcsolatban Draghi azt mondta, hogy a blokknak csökkentenie kell a gazdasági függőségét, hogy növelje belső biztonságát, és figyelmeztetett arra, hogy Európa különösen függ néhány beszállítótól az energiahordozók, a kritikus nyersanyagok és a digitális technológia tekintetében. „Európának minden erejét arra kell összpontosítania, hogy az USA-val és Kínával szembeni innovációs lemaradását megszüntesse, különösen a csúcstechnológia területén.” Draghi szerint Európának évente legalább 750-800 milliárd eurót kell mozgósítania ahhoz, hogy lépést tudjon tartani versenytársaival. „Ennek a növekedésnek a megvalósításához az EU beruházási részarányának a mai 22%-ról 27% körülire kellene emelkednie, ami megfordítaná a több évtizedes csökkenést a legtöbb nagy uniós gazdaságban" - olvasható a jelentésben, amely hangsúlyozza, hogy a magánberuházások mozgósítása mellett az EU közös finanszírozására, közös hitelfelvételre is szükség van. „Közös adósság, a jövő útja Európa szükségleteinek finanszírozására” – írja a Draghi-jelentés, mint a jövő európai csodafegyvere. De ezt Draghi mondja. Biztos vagyok benne, hogy a tagállamok egy része nem lesz partner a közös hitelfelvételben.

Az EU versenyképességi lejtmenetének az okai persze szerteágazók: a munka termelékenységének alacsonyabb szintje, a túlméretezett vezetői hierarchia és létszám, valamint a túlszabályozás. De magasak a termelési költségek is, köztük első helyen a hatékonysághoz viszonyított élőmunka- és az energiaárak. A Draghi-jelentés szerint a magas energiaárak kialakulásához hozzájárul az egyelőre sokszor nem kezelhető időjárásfüggő energiatermelés nagy aránya miatti folyamatos áringadozás, ami jelentős versenyképességi tényező elsősorban az energiaintenzív ágazatok, szélesebben értelemben az egész európai gazdaság számára.

A földgáz kis- és nagykereskedelmi ára az EU-ban jelenleg négy-ötszöröse az egyesült államokbeli áraknak, az ipari villamosenergia árak pedig az Egyesült Államok és Kína áraihoz képest két és félszeres szorzót mutatnak.  

Az európai vállalatok vezetőinek körülbelül 60%-a mondta azt 2023-ban, hogy a magas energiaárak jelentős gátját képezik a beruházásaiknak. Ez több mint 20 százalékponttal haladja meg az amerikai vállalatok magas energiaárakkal kapcsolatos vélekedését. És ha ez még nem lenne elég, a magas árak és a magas importkitettség kombinációja még tovább növeli az EU gazdasági kiszolgáltatottságát. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) adatai szerint az EU energiaimport számlája a 2019-es 341 milliárd euróról 2023-ra 416 milliárd euróra nőtt (a GDP körülbelül 2,7%-a). Ezeket a pénzeszközöket az EU jobban fel tudná használni infrastruktúrába, innovációba, oktatásba fektetve, amelyek elengedhetetlenek a fejlett gazdaságok számára ahhoz, hogy megőrizzék versenyelőnyüket a globális piacokon. Ehhez azonban teljes váltásra lenne szükség az EU energia- és klímapolitikájában. Első helyen szélesíteni kellene a megújuló szektor technológiai bázisát. Nem csak az időjárásfüggő áramtermelőknek kellene megfelelő támogatási rendszer, hanem a szabályozható megújulóknak is, lásd biogáz, geotermális energia, biomassza elgázosítás, stb. Másrészt szokni kellene azt a most még eretnek számító gondolatot, hogy a fosszilis energiahordozók is hasznosíthatók klímabarát módon (lásd tiszta szén technológiák). A lignit és a szén a kontinentális Európa egyetlen nagy mennyiségben rendelkezésre álló energiahordozói, ezért minimum érdemes klímabarát felhasználásukat megvizsgálni, úgy ahogy ezt az USA csinálja.

Bár már több éve lehetett látni a bukás felé vezető utat, igaz a mondás: a történelem arra tanít minket, hogy az ember semmit nem tanul a történelemből. A zöld-liberális német kormánykoalíció ortodox Energiewendéje a kormánnyal együtt megbukott. Ezt persze nem fogják beismerni. Kis módosításokkal papíron tovább dübörög majd a zöld energiaátmenet Németországban. A leendő új kormányt vezető CDU/CSU vitairatot terjesztett elő melynek címe: New Energy Agenda for German.

Szemelvények az anyagból: „A villamosenergia-árak további emelkedését meg kell akadályozni. Az integrált energiarendszer szinergiáit jobban ki kell használni, mint azt a szél- és napenergiára egyoldalúan összpontosító közlekedési lámpa koalíció tette.”

A költségfordulat mindenekelőtt „a különböző energiatermelési és szabályozási technológiák iránti nagyobb nyitottsággal” érhető el.

„Arra törekszünk, hogy a lehető leghamarabb felmérjük a helyzetet annak megállapítása érdekében, hogy a leszerelés adott szakaszára tekintettel továbbra is lehetséges-e ésszerű műszaki és pénzügyi költségek mellett folytatni a közelmúltban leállított atomerőművek működését.”

A dokumentum tehát számos ponton, alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi német klímapolitikát. Technológiai nyitottságról és technológiasemlegességről beszél, felveti az atomerőművek újraindításának kérdését, és végre beemeli a fogyasztói ár, a megbízható és megfizethető energia ügyét a zöldpolitikába. 

Történelmi fordulatról, vagy inkább visszafordulásról, van szó. Az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK, angolul European Coal and Steel Community, ECSC), vagy más néven Montánuniót, 1951-ben alapította hat európai állam: Franciaország, az NSZK, Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia. Eredetileg az acél- és szénkészletek közös kezelése volt a cél, hiszen még tartott a II. világháború sebeinek a gyógyítása, az átfogó újjáépítés. Aztán az együttműködés természetes evolúcióval fejlődött egy általánosabb gazdasági együttműködés irányába.

1955. júniusában elfogadtak az úgynevezett Messinai Határozatot, mint a közös európai energiapolitika első dokumentumát. Ebben kinyilvánították, hogy „az Európai Uniónak bőséges és olcsó energia nélkül nincs jövője". Annyi elvesztegetett év után ezt az igazságot ismerik fel újra ma egyre többen.

Miután Európa akkor sem volt önellátó az energiahordozók terén, szinte az első kapavágásokkal egyidőben körvonalazódott két alapvető felismerés: az első, hogy az importforrások-, a tranzitútvonalak és az energiatermelési technológiák terén elengedhetetlen a diverzifikáció. A második, hogy amennyire csak lehet, a saját forrásokra kell támaszkodni. Ekkor indult meg az Északi-tengeri olaj- és földgáz kitermelés, az atomenergia nagyobb arányú hasznosítása, és az európai palagáz tartalékok felmérése.

Mi a mai helyzet? Az EU egyik függőségből a másikba esik, a lakossági energia ára – legalábbis Nyugat-Európában - a legmagasabb a világon, az ellátásbiztonság, miként a termelés is, időjárásfüggő. Na, innen kell újrakezdeni.