Bár már a II. Világháborúban voltak energiahiányt eredményező tengeri blokádok, energiahordozókat vegytisztán először az 1973-as első és az 1979-es második olajár-robbanás kiváltására használtak fegyverként politikai és katonai konfliktusban nyomásgyakorló gazdasági eszközként. Az ún. proxy háborúk (háború vívása mások nevében) is akkortájt születtek, hiszen a vietnami katonák ugyan úgy tudták, hogy a hazájukat védik, de valójában a szovjet imperialista érdekeket is képviselték a honvédő háborújukban. 1973-ban az arab olajexportőr országok embargót hirdettek azokra az országokra, amelyek Izraelt támogatták az 1973 októberében Izrael, illetve Szíria és Egyiptom között lezajlott háborúban. Az embargó által diszkriminált országok körébe tulajdonképpen a teljes nyugati világ beletartozott, emiatt súlyos ellátási káosz alakult ki, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a benzinkutak kifogytak, az autóközpontú élet megbénult. Az első olajársokk előtt 3 dollárt adtak egy hordó olajért. Mire az embargót 1974 márciusában feloldották, az olaj világpiaci ára négyszeresére nőtt, a második iraki-iráni háború hatásaként jelentkező olajárrobbanás végére pedig már 40 dollár közelében járt.
A jelentősen megemelkedett árnak azonban lehet pozitív hatása még ha kicsit fájdalmas is. Az első- és a második olajársokk hatására megemelkedett árak lehetővé tették, hogy a korábban gazdaságosan nem kitermelhető olajmezők beindítása is jövedelmezővé vált. Emellett előtérbe kerültek az atomerőművek, a megújuló energiaforrások és az alternatív megoldások. Pontosan ezt látjuk ma is. A valószínűleg tartósan magas energiaáras környezet lehetővé fogja tenni a drágább megújuló energia termelő technológiák sokkal szélesebb körű elterjedését is az elkövetkező években. De az atomenergia is másodvirágzásnak indulhat köszönhetően az új fejlesztéseknek (kis moduláris reaktorok, a használt fűtőanyagok újrahasznosítása, fúziós energia) és a fosszilis energiahordozókról sem biztos, hogy teljesen le kell mondanunk, amennyiben sikerül megoldani a kibocsátásmentes alkalmazást (tiszta szén technológiák, CCUS). Nem beszélve arról, hogy a megemelkedett energiaárak mellett újból előtérbe kerülhetnek az energiahatékonysági programok, hiszen a megemelkedett rizikójú energiaimportot a fogyasztás visszafogásával is lehet csökkenteni.
A nyugati világ volt a célkeresztben
A 1973-ban arab államok el akarták érni, hogy Izrael vonuljon ki az Egyiptomban és Jordániában megszállt területekről és ameddig ez nem történik meg 25 százalékkal korlátozták a kőolajtermelést. Céljuk volt emellett, hogy az USA, de többi Nyugat-Európai ország is változtasson az egyoldalú izraeli-barát álláspontján. Első ízben jött létre a harmadik világban energiakartell-egységfront az ipari államokkal szemben. Az olajról volt szó, amely akkor a technikai civilizáció szinte kizárólagos éltető energiaforrása. A közlekedésben természetszerűleg, de az energiatermelésben és a vegyiparban is sokkal nagyobb volt a szerepe, mint jelenleg. Az amerikaiak és a hollandok egyáltalán nem kaptak kőolajat a térségből, így a tulipánok földjén az öreg kontinensen nóvumként, már 1973 novemberének elején betiltották a vasárnapi gépjármű-közlekedést. Nagy-Britannia szükségállapotot vezetett be. A kőolaj háromnegyed részét az arab régióból importáló NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) három héttel később kezdi a vasárnapi autózási stopot.
Az olajembargó mégis a kommunista tömbre mért döntő csapást
Tulajdonképpen nem meglepő, hogy az olajárrobbanás az olcsó orosz olajra szokott keleti blokkot is megrengette. Sőt, egyes elméletek szerint ez volt a keleti blokk eladósodásának, és ezen keresztül a Szovjetunió bukásának kezdete. Akkora a szovjet gazdaság sem állt már olyan stabilan a lábán, mint azelőtt, a felfokozott és költséges fegyverkezési verseny miatt. Ezért nem tudta és nem is akarta „benyelni” a világpiaci áremelkedést. Egy kiegyenlítő mechanizmust alkalmazva a szovjet olaj ára is lekövette a világpiaci árak emelkedést, nem kicsit lazítva a kommunista országok iránta mutatott hűségén. Az olajár emelkedés eladósította a szovjet tömbbe tartozó kommunista országokat, mivel ezen országok korszerűtlen, nagy energiaigényű nehézipara nagy mennyiségű nyersanyagot igényelt, ami a kőolaj árának robbanásával hirtelen nagyon megdrágult, ez pedig hitelfelvételekbe és hosszútávú eladósodásba sodorta ezeket az országokat.
Mi változott azóta?
Akkor nem talált a világ érdemi megoldást a válságra, és hiába oldották fel 1974 márciusában Líbia kivételével az OPEC-államok az embargót, a nélkülözhetetlen nyersanyag piaci ára nem esett vissza. Az 1979-es második olajválságban már soha nem látott magasságokba emelkedett az olajár.
Ez bizony nem jó előjel a mai viszonyokat elemezve. Ugyan megvannak az eszközeink arra, hogy pár év alatt kialakuljanak és stabilizálódjanak az új ellátási láncok, beálljon egy új egyensúlyi helyzet, mégis kérdéses, hogy mindez elég lesz-e a mostani sokkal komplexebb politikai és gazdasági helyzetben?
Milyen szempontból állunk ma jobban, mint a 70-es években? Ma, a hazainak számító megújuló energiaforrások és az alacsony fűtőanyag-költségű világpiaci ármozgásoknak kevéssé kitett nukleáris energia csökkenti az importkitettséget, sokkal hatékonyabban használjuk az energiahordozókat, mint a 70-es években azaz egységnyi GDP előállításához ma negyedannyi energia szükséges a Nemzetközi Valutaalap elemzése szerint. A harmadik fő különbség a 70-es évek és jelenünk között a Világbank kissé hazabeszélő értékelése szerint, hogy „hála” a számos kisebb-nagyobb pénzügyi válságnak, a jegybankok ma már sokkal többet tudnak az inflációs kontrollról, jobban képesek mozgatni a piaci várakozásokat, így lehet bízni abban, hogy a jegybanki politikák ma sokkal rövidebb távon képesek lesznek megoldásokat találni.
Miért más ma mégis minden? A mai Nyugati világ nem az már, ami volt a 70-es években, pénzügyi értelemben sem. Az országok jelentős része – élen az USA-val – súlyosan eladósodott és amilyen pechjük van pont Kína a legnagyobb hitelező. Pont az a Kína, amivel kapcsolatban Biden elnök figyelmeztette Nyugat-Európát, hogy a következő lesz az oroszok után, akikkel szemben súlyos szankciók következhetnek, amennyiben kiderül, hogy szállítanak fegyvert az oroszoknak és különben is mindig Tajvan jár az eszükben.
Ráadásul az egyébként kívánatos zöldítés miatt, ma már messzemenően nem olyan diverzifikált a válsághelyzetben használható energiahordozók kínálata. Egyre kevésbé építhetünk a fosszilis forrásokra.
Választ keresve a címben feltett kérdésre, igazából a 70-es évek izraeli – arab háborúját és az azt kísérő olajár sokkokat csak kisebb részleteiben lehet összehasonlítani a jelenlegi orosz – ukrán háborút kísérő energia- és szankciós válsággal. Proxynak proxy volt mind a kettő, az energiahordozókat fegyverként és nyomásgyakorlásra használták mindkettőben, de ezzel ki is merült a párhuzamok sora. Amíg az első egy egyszerű, egy síkon zajló konfliktus volt egy bipoláris, fekete-fehér világban, a második egy multipoláris világban zajlik, többféle érdek mentén és nincs egyértelműen jó vagy egyértelműen rossz, csak a szürke lehetőségek ötven árnyalata. A fő célon, Oroszország elszigetelésén és meggyengítésén túl, sok mindenki akarja kihasználni ezt a háborút a saját egyéb céljaira: az USA az EU gazdasági bekebelezésére és Kína elszigetelésére, az EU a zöldítési- és kommunisztikus (antikapitalista) elképzelései megvalósítására, a tagállami függetlenség további szűkítésére. Összehasonlíthatatlanul fejlettebbek az eszközök, de sokkal korlátozottabbak a lehetőségek, elsősorban a Nyugat eladósodása miatt és amiatt, hogy most több frontos háború zajlik több dimenzióban.
Bízzunk abban, hogy most is lesznek az energiaválságnak olyan pozitív mellékhatásai, mint voltak a 70-es évek olajembargóinak. Áttörésre van szükség a villamosenergia tárolás terén, még hatékonyabb megújuló energia hasznosítási technológiák válhatnak piacéretté, felgyorsulhatnak a fúziós energia hasznosítását célzó ipari méretű kísérletek, elterjedhetnek a kis moduláris reaktorok és a tiszta szén technológiák. Úgy tűnik válságokra is szükség van ahhoz később jobb lehessen.
Fotó: pixabay.com
