Aki a hazai természet- és környezetvédelem „hőskorszakában” szocializálódott, az szinte biztos, hogy találkozott azzal a szlogennel, hogy "gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan". A jelmondat nem jelent mást, mint felismerni azt az alapvető igazságot, hogy akármekkora távlatokban is gondolkozunk, legnagyobb hatással mindig a közvetlen környezetünkre leszünk. A radikális nemzetközi klímavédelmi mozgalmak ezt az igazságot tagadták meg és próbálják belénk sulykolni: a globális problémák globális megoldásokat igényelnek.
Litkei Máté János környezetpolitikai kutató írása
Itt az ideje, hogy felismerjük: a globális megoldásokra nem evidens, hogy globális megoldásokat kell megfogalmaznunk. Sem a Rióban elfogadott ENSZ Éghajlatváltozási keretegyezmény, sem a Kiotói Egyezmény, sem a Koppenhágai egyezmény, sem a Párizsi Egyezmény nem bizonyult sikeresnek az éghajlatvédelmi tervek végrehajtásában. Érdemes átgondolnunk, hogy miért. Az országok kibocsátási célértékeinek csökkentése technikailag valóban lehetséges, megvalósítható az energiafelhasználás csökkentésével, vagy technológiaváltással. Azonban mindkét esetben egy rendkívül kényes társadalmi-gazdasági egyensúlyhelyzetbe kell a döntéshozóknak belenyúlnia.
Úgy kell szabályoznia a kibocsátást és ösztönöznie a technológiai átállást, hogy a lakosságot a lehető legkevesebb hátrány érje, sőt, lehetőleg a lakosság csak az átállás pozitív hozadékait élvezze. A valódi megoldásnak egyszerre kell reálisnak lennie politikai, társadalmi és gazdasági téren. A globális egyezmények azonban a legtöbb esetben nem nyújtanak segítséget ahhoz, hogy hogyan tartható fent a vállalások teljesítésével együtt egy ország lakosságának életszínvonala, gazdasági növekedése, katonai ereje vagy épp nemzetközi befolyása.
A fentiek egyikét sem fogja egyetlen ország sem kockáztatni egy olyan egyezmény érdekében, melynek teljesítése esetén legfeljebb baráti vállon veregetést kaphat, a célérték elmulasztása esetén pedig semmit nem kockáztat. Magyarán nincs autoritás, amelynek ereje lenne kikényszeríteni az országoktól vállalásaik teljesítését. Szerencsére – tegyük hozzá. Gondoljon ugyanis bárki bármit a politikai elitről, nehezen képzelhető el az, hogy valóban a lakosság érdekét szolgálná, ha a választott vezetők helyett valamiféle klíma-imperialista szervezet határozhatná meg az egyes országok energiabiztonsági, gazdasági, vagy honvédelmi döntéseit.
Természetesen az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére szükség van, azonban minden esetben a helyi gazdasági és társadalmi viszonyok figyelembevételével. A klímavédelem központjában az embereknek kell lenniük, életük és életszínvonaluk kockáztatása nem engedhető meg tárgyaló- és íróasztaloknál megálmodott absztrakt célértékek kedvéért.
De a nemzetközi egyezményekre való kizárólagos fókuszálás sok esetben technikai szempontból is célt tévesztett erőfeszítés. A klímaváltozás valóban számos fronton állítja a világ országait kihívások elé, azonban nem minden problémáért tehető kizárólagos felelőssé. Általánosságban elmondható, hogy a klímaváltozás nem előidézi, hanem súlyosbíthatja a meglévő környezetterhelési és erőforrásmenedzsment alapú problémákat. A legtöbb vizsgált esetben a természeti adottságok csupán egyetlen tényezőt alkotnak egy többkomponensű, komplex rendszerben.
A hatástanulmányok egyértelműen feltárják, hogy a humanitárius válságok kialakulásához a természeti rendszerek sérülékenysége mellett társadalmi, gazdasági és politikai súlyosbító tényezők is szükségesek. Elsősorban az erőforrásokkal való nem megfelelő gazdálkodás, az erőforrások degradálódása, a nem megfelelő gazdasági formák alkalmazása okozhat katasztrófát, illetve a katasztrófa megtörténte után a nem megfelelő válságkezelés tovább mélyítheti a kialakult helyzetet.
Ahhoz, hogy megértsük a probléma komplexitását, érdemes egy konkrét, vízgazdálkodást érintő példát elemeznünk.
2019 nyarán megismerte a nyugati világ India 6. legnagyobb városát, Csennait. No nem az egyedülálló indiai építészeti remekek keltették fel a média figyelmét, hanem az, hogy az elővárosokkal együtt közel 19 millió lakosú település tavaly teljesen ivóvíz nélkül maradt. Az akkori médiainterpretáció szerint a „klímakatasztrófát” tapasztalta meg a város lakossága testközelből.
A klímaváltozásnak leginkább kitett országok sorát India vezeti a HSBC 2018 több indikátor integrált értékét figyelembe vevő jelentése szerint, és természetesen a klímaváltozás a vizsgált esetben is megjelent, mint egy kardinális faktor. Az októbertől decemberig tartó monszunidőszak rendkívül enyhe volt 2018-ban az azt megelőző évekhez képest és ebben az időszakban rendkívüli hőség volt tapasztalható. Az utóbbi évek indiai monszun időszakait vizsgálva megállapítható, hogy radikális változás állt be az időjárásban. Bár a csapadék mennyisége minimálisan változott, az esős napok száma drasztikusan csökkent. Mindez magyarra fordítva azt jelenti, hogy a monszunesők sokkal erősebbé váltak, lefolyásuk felgyorsult – és ez a trend folytatódni fog.
Az indiai kormány kutatóintézete, a NITI Aayog 2018-as jelentésben arra figyelmeztetett, hogy éveken belül huszonegy indiai nagyvárosban, köztük Új-Delhiben, Csennaiban és Bengaluruban is eltűnhet a talajvíz. Becsléseik szerint, ha minden így megy tovább, az 1,34 milliárd fős indiai lakosság 40 százaléka nem fér majd hozzá ivóvízhez 2030-ra.
Az indiai politikai vezetés először eltagadta a probléma létét, majd ahogy a korábbi katasztrófák esetében is, most is egyértelműen a klímaváltozást jelölte ki fő felelősnek. Így került az eset bemutatásra a nyugati médiában is.
Azonban a valóság ennél árnyaltabb. India a legnagyobb talajvízfelhasználó, nagyobb, mint az őt követő Kína és Egyesült Államok együttesen. Számszerűen India termeli ki a világon felhasznált talajvizeinek több, mint negyedét. A talajvíz az ország vízhasználatának több, mint felét adja. A kitermelt talajvíz körülbelül 89%-t öntözésre használják. Az öntözővizek körülbelül 60%-át rizs- és a cukornád-termőterületek öntözésére fordítják, melyek csupán a mezőgazdasági területek 24%-t teszik ki. Ezen területek jelentős részén a mai napig árasztásos öntözést alkalmaznak, mely során a becsült vízveszteség 50%. Az agráriumban történő vízveszteséget növeli a rossz csatornahálózat is, melyek hatékonysága egyes számítások szerint legfeljebb 30%.
Szinte elképesztő, de egy évvel az után, hogy a NITI Aayog kormányzati kutatóintézet figyelmeztetett a közelgő indiai vízkrízisre és ugyanabban az évben, mikor Csennai lakói teljesen víz nélkül maradtak, India a világ harmadik legnagyobb talajvíz exportőre volt. A fentiek miatt 2007 és 2017 között 61 százalékkal csökkent a talajvíz szintje.
Számtani szempontból India továbbra is felszíni vízfelesleggel kellene, hogy rendelkezzen, hiszen a csapadék elegendő éves vízmennyiséget biztosít a több mint egymilliárd ember szükségletének kielégítésére. Az indiai állami Central Water Commission számításai szerint Indiának évente legfeljebb 3000 milliárd köbméter vízre van szüksége, miközben 4000 milliárd köbméter csapadék hull. A probléma viszont, hogy India a lehullott csapadék mindössze 8%-át gyűjti össze és hasznosítja, ami a legalacsonyabb értékek közt van a világon.
Tetézi a helyzetet, hogy a NITI Aayog intézet 2019-es tanulmánya szerint Indiában a városi lakossági szennyvíz 68%-t kezeletlenül hagyják és sok esetben szennyezik vele a folyó- és talajvizeket. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy több tanulmány szerint a lakossági vízhasználat során is jelentős vízveszteség tapasztalható: a lakossági célú vízmennyiség 40%-a egyszerűen elfolyik a rossz minőségű csőhálózat miatt.
A megállapításom tehát az, hogy a vízhiányt elsősorban nem a klímaváltozás okozta és a későbbiekben sem ez lesz a legfőbb faktor, hanem a rendkívül rosszul kivitelezett erőforrás menedzsment. Ha viszont elfogadjuk az előbbi megállapítást, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy a megoldás sem koncentrálhat csak a természeti rendszerek helyreállítására, hanem foglalkozni kell a társadalmi, politikai és gazdasági rendszerek hiányosságaival is. A természeti rendszerekhez köthető humanitárius katasztrófák, még ha a klímaváltozás stressz alá is helyezi ezeket a rendszereket, nem oldhatók meg csupán a kibocsátási célértékek irracionális növelésével.
Indiát nem fogja megmenteni a nyugati világ zöld „önfeláldozása”, akármekkora mértékű is lesz az. Fejleszteniük kell a víztározó rendszereket, növelni kell az összegyűjtött és hasznosított csapadékvizek mennyiségét, növelni kell a felszíni vizek alkalmazásának arányát a talajvíz helyett, fejleszteni kell a lakossági vízhálózatot, a mezőgazdasági csatornahálózatot és törekedni kell a precíziós agrotechnikai megoldások alkalmazására. Ha a nyugat segíteni akar az indai embereknek megoldani a vízkrízist, elsősorban ebben kell segítenie őket.
A WHO számításai szerint 2030 és 2050 között hozzávetőlegesen évente 250.000 ember fog elhalálozni a klímaváltozás hatásainak következtében. Szintén a WHO számításai szerint jelenleg évente 485.000 ember hal meg amiatt, hogy nem jut tiszta ivóvízhez. Érdemes hát átgondolnunk, hogy a klímaváltozás hatásainak tekintetében mire fordítjuk figyelmünket: újabb és újabb hangzatos klímavédelmi vállalásokra, vagy a kézzel fogható lokális alkalmazkodásra?
