Az inváziós növények mára annyira elterjedtté váltak az országban, hogy az emberek jelentős része azt gondolja róluk, hogy természetes részei a magyar növényvilágnak. Tömeges jelenlétük valójában rendkívül súlyos problémát okoz...
Az elmúlt években egyre szaporodnak a hazánkban újonnan megjelenő, sikerrel terjeszkedő és hosszabb távon beláthatatlan károkkal fenyegető növények. Egyesek, mint a parlagfű vagy az óriási medvetalpak közvetlen egészségügyi fenyegetést is jelentenek az ember számára, míg mások a hazai őshonos élővilágot, életközösségeket fenyegetik: sok tucatnyi fajról van szó a homoki prérifűtől egészen a bálványfáig.
Olyannyira súlyos a helyzet, hogy bátran kijelenthető: a magyar természetvédelem jelenlegi legnagyobb kihívása a biológiai invázió.
A biológiai invázió rendkívül gyors folyamat. E rendkívül súlyos környezet- és természetvédelmi probléma megoldására csak akkor van esélyük a természetvédelmi, árvízvédelmi és népegészségügyi szakembereknek, ha tisztán láthatják Magyarország inváziós fertőzöttségének mértékét, annak aktuális térbeli jellemzőit, ha azonosítani tudják a fertőzési gócpontokat, a fajok terjedési útvonalait.
Az ezt szolgáló Inváziós Fajok Országos Térinformatikai Adatbázis kialakítása az egyik célja a SZTE Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszékének vezetésével és az Agrártudományi Kutatóközpont Talajtani és Agrokémiai Intézetének közreműködésével szeptemberben létrejött kutatócsoportnak. A geográfus, geoinformatikus, ökológus, valamint talajtanos és agrárszakemberek egy webtérképen közzétett adatokkal segítenék az országos léptékű területi, természet- és környezetvédelmi, árvízvédelmi, valamint erdészeti tervezést, felhívva ezzel a figyelmet a probléma fontosságára - számol be az Agrofórum.
A kutatócsoport tagjai megkezdték a hat legelterjedtebb magyarországi inváziós növényfaj – a selyemkóró, a keskenylevelű ezüstfa, az aranyvessző, a gyalogakác, a bálványfa, az akác – térbeli jelenlétét bemutató digitális térképek előállítását. A földfelszíni adatokat műholdas és távérzékelési adatokkal, drónfelvételek térinformatikai elemzésével is kiegészítik. Emellett a természetjárókkal, és természetvédelmi civil szervezetekkel együttműködve közösségi – mobil applikációval – gyűjtött terepi adatokra is számítanak.
De miért is fontos mindez, mit lehet tenni?
A térképezés fő célja, hogy rátaláljanak azokra a területekre, ahol a legsúlyosabb ez a probléma, és ahol a beavatkozás a legjobb hatást eredményezheti a teljes rendszer működésére. Kérdés, hogy lehetséges-e úgy beavatkozni, hogy azzal csak az inváziós fajok terjedését akadályozzuk, de ne tegyünk kárt a megvédeni kívánt őshonos növényekben. Ennek szinte egyetlen módja a szelektív mechanikai irtás lehet, de ez sem jelent mindig megoldást. A kiirtott állomány sok esetben néhány éven belül újjáéled. E fajok ugyanis gyakran kiválóan újra sarjadzanak, a tarackjaik több méter mélyre lehatolnak a földbe, ahonnan praktikusan kiirthatatlanok. A gyomirtó szerek sem merülhetnek fel, hiszen az őshonos fajokat is pusztítanák. Nincs magától értetődő megoldás tehát, már csak azért sem, mert az inváziós növények terjedésének okai sem egységesek, és nem mindig egyértelműek.
Szilassi Péter, a kutatócsoport tagjának Magyar Hangban megjelent véleménye szerint: "Napjainkban robbanásszerű változáson megy át a magyar flóra, amelynek hátterében egyszerre van jelen a klímaváltozás és az emberi tevékenység. Pl. az utóbbi évtizedekben jelentősen visszaszorult a kaszálás és a legeltető állattartás. Pedig a gyepek őshonos növényei igényelték ezt a zavarást. A legeltetés ugyanis pont akkora zavarást okoz az élőhelyen, ami megakadályozza, hogy bármely faj kiszorítsa a többit. Ha ezzel felhagynak (főként gazdasági megfontolásból), akkor az inváziós fajok térhódítása megállíthatatlanná válik.
Bár e növények mostanában okoznak egyre súlyosabb problémát, nem jelenti azt, hogy minden esetben új elemei lennének a magyar flórának. A selyemkóró első magyarországi említése például a 18. századból származik. Az új fejlemény az, hogy agresszív terjedésbe kezdtek, ún. özönnövénnyé váltak.
Ha egy faj válik dominánssá, és másnak nem hagy élőhelyet, az a teljes táplálkozási hálózatot befolyásolja, és gyökeresen átalakítja a több száz vagy több ezer éve létrejött tájat. Az invazív fajoktól az esetek többségében nem várhatók az őshonos növények ökoszisztéma-szolgáltatásai, tehát többé nem képesek betölteni ugyanazt a funkciót az élőhelyen. De károkozásuk ennél sokkal közvetlenebb is lehet az ember számára: Vannak közöttük allergének, és olyanok is, amelyek az árvízvédelmi töltések között terjedve lassítják az árhullámok levonulását, növelik az árvízveszélyt.
Ha azt szeretnénk, hogy a jövő generációi ne csak botanikus kertekben ismerhessék meg a Kárpát-medence változatos őshonos növényvilágát, akkor tennünk kell a biológiai invázió ellen. Ennek első lépése a probléma országos léptékű térképezése."
