Olvasási idő: 6 perc

A 21. század egyik legfőbb problémája az ivóvíz hiánya lesz. Már az 1990-es szakmai konferenciák is azt jelezték, hogy jelenlegi évszázadunkban háború fog folyni az édesvízkészletekért. A lakosság nagy része persze ismeri a receptet: ne folyassuk a csapot fogmosáskor, zuhanyozzunk le gyorsan, takarékosan mosogassunk. Azonban van egy olyan része is a fogyasztásnak, ami névtelenül eltűnik: ez a szivárgás.

A világjárvány tombolása ellenére a 21. század legkomolyabb és legnehezebb feladata még az emberiség előtt áll. A klímaváltozás legyőzése sokkal több gondot és ráfordítást fog igényelni a generációktól, mint bármilyen krízis a történelemben. Mindenki ismeri a vizionált jövőképeket: pusztító viharok, emelkedő tengerszint, kontinensnyi tüzek. Azt már csak kevesen ismerik fel, hogy ennek elkerüléséért ma kell tennünk. Nekünk kell tennünk. De mi a tényleges teendő, mit tud az állam és a gazdaság a környezetvédelemre fordítani? Ez már fogósabb kérdés. Az egyik terület, ahol jelentős javulást érhetünk el, a víz.

Mi sem utal érzékletesebben a tiszta ivóvíz stratégiai szerepére, mint az, hogy az olyan hagyományos termékek mellett, mint amilyen az arany, az olaj, a földgáz, a szójabab vagy akár a bitcoin, 2020. decembere óta ivóvízzel is lehet kereskedni a chicagói tőzsdén (Chicago Mercantile Exchange, CME), így akár spekulánsok is beleavatkozhatnak az ár alakításába.

Magyarországon az ivóvíz nagyjából 30%-a tűnik el a földben szivárgások és csőtörések következtében, ami közepes eredménynek számít az országok rangsorában. Svájcban és Németországban szigorú intézkedésekkel, Angliában pedig a szabad verseny elvén vitték le 8-9%-ra. Kína rossz és korszerűtlen hálózataival 2030-ra azt a célt tűzte ki, hogy a szivárgási veszteséget 10% alá csökkentse és ennek megfelelően támogatja az ilyen irányú törekvéseket. Azonban láthatunk sajnos ellenpéldákat is: a balkáni országokban nem ritka a 60-70%-os kiesés, a legrosszabb (most név nélküli) példa viszont 87%-ot datál. Gondoljunk csak bele, hogy a kifizetett vizünk egyharmada nem érkezik be hozzánk. Nem mellékesen gondoljunk bele abba is, hogy a víz az egyik legfontosabb és a század végére talán legritkábbá váló természeti kincs. Az Unicef adatai szerint napjainkban 4,4 milliárd ember nem él megfelelő higiéniás körülmények között, 2,1 milliárd embernek pedig nincs biztonságos ivóvize. A nem megfelelő vízhigiénia minden percben három gyermek haláláért felelős.

Sokan közülünk nem is tudják, hogy a csapból folyó ivóvíz milyen hosszú utat tesz meg a poharunkig. Például Budapestnek 5360 km, de még Debrecennek is 1391 km hosszú vízhálózata van. Ezeknek a hálózatoknak egykor jól strukturált és átlátható rendszer volt az alapja. Főként a 20. századi extrém városnövekedéseknek köszönhetően ezek a hálózatok helytelenül vagy idő- és helyszűkében bővültek. A rosszul beépített környezetből kifolyólag nyomásingadozások és pazarló fogyasztás okoz problémát. Emellett a csővezetékek egyik nagy hibája, a szivárgás is jelentős. Egy 2012-es tanulmány szerint a magyar városokban átlagosan 1,2km-enként van a csővezetékekben hiba. Ez egy Budapest-szintű városban nagyjából 4500 hibát jelent. Emellett az ivóvízhálózatokon történő víz-elszivárgás ügye, nem nagy meglepetésre, meglehetősen alulreprezentált a médiában hiszen az emberek nem tudnak róla, a szolgáltató meg örül, hogy nem kerül felszínre az ezzel kapcsolatos felelőssége.   Így hát nem csoda, hogy a városok nagy részének még adata sincs arról, hogy mennyi víz veszik el a csövekben. Pedig a számok magukért beszélnek: a 2018-as MaVíz kimutatás alapján a ki nem számlázott víz nagyjából 144 millió köbmétert tesz ki. Ez - átlagos, 300Ft-os vízárral számolva - évente 43 milliárd forint veszteség. De mit tehet ez ellen az állam, mit tehetünk mi?

A címsorokban már említettem a mainstream felfogásokat: zuhanyozzunk kevesebb vízzel, ne pazaroljunk fogmosáskor, spóroljunk a mosogatással. De állami szinten is van megoldás: a közművek támogatása ugyan nagy költségeket igényel, a vízmű infrastruktúrájának javítása aprópénz az ezzel nyerhető ivóvízkészlet értékével szemben. A tudásanyag rendelkezésünkre áll: a detektálás, a megelőzés és a javítás témakörében nagyon sok tudományos cikk íródott. A szivárgások alattomos dolgok, hiszen a föld alatt történnek és sokszor nem is tudunk a vízvesztésről. A korszerű lokalizációs eljárások azonban széleskörű megoldásokat biztosítanak: a szivárgási zajok mérésétől kezdve a radioizotópos nyomkövetésen át az infrakamerás felvételekig minden rendelkezésre állna. A megelőzésnél is jelentős fejlődés érhető el: a nyomáscsökkentő szelepek és a nyomásértékek fogyasztásvezérelt beállításai, az okos mérő- és szabályozóeszközök hada csak kiaknázásra vár. A szellemi munka tehát már bele van téve, kérdés, hogy élünk-e vele.

Sajnos az ivóvízhálózat fejlesztése ma már sokkal inkább gazdasági, mint emberi feladat. Korunk politikájában a klímaváltozás fontos területei ugyan megjelennek, de a víz szivárgásának területe teljes mértékben alulreprezentált. Pedig a vázolt problémák igen jelentősek, mégsem veszünk tudomást róluk. Javítani és fejleszteni mindig lehet, először azonban a köztudatba kéne építeni a problémát és politikai kérdést kéne formálni belőle. Ha a téma alapját fogja képezni a közbeszédnek, akkor már nyert ügyünk van. A fejlesztések kiépítése persze ennek függvénye. Addig viszont marad a jól ismert „Zárd el a csapot fogmosáskor!” instrukció a felnövő korosztálynak.