Európa folyója, a Duna

A nemzetközi Duna napot 2004 óta ünneplik a Duna Védelmi Egyezmény aláírásának évfordulóján, azaz június 29-én a folyam által érintett országok. Ünnepeljünk mi is, hiszen kevés olyan nagy folyó van a világon, amely akkora jelentőséggel bír, mint a Duna Európa és különösen Magyarország számára…

A Duna számokban

A Duna 2857 km-es hosszával és 6855 m³/s-os átlagos vízhozamával Európa második legnagyobb folyama (a Volga után). A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig tíz országot érint, többet, mint a világ bármely más folyója. A „legnemzetközibb” folyó 4 fővároson folyik keresztül és sok millió, különböző nyelvi és történelmi háttérrel rendelkező, sokszínű kultúrájú embert kapcsol össze.

A folyam magyarországi szakasza 417 km, az országba érkező vízmennyiség legalább háromnegyedét a Duna biztosítja.

Infrastrukturális és gazdasági jelentőség

A Duna vize meghatározó mind hazánk ivóvízellátásában, mind a legnagyobb ipari létesítményeink fenntartásában, gondoljunk csak a százhalombattai finomítóra vagy a paksi atomerőműre. Magyarországon a parti szűrésű kutak a leginkább elterjedtek, amelyek szinte az egész tágabb Duna mente, így Budapest ivóvízkészletét biztosítják.

A Duna-Tisza köze területeinek öntözésében is fontos szerepet játszik, a Kiskunsági-főcsatornába vagy a Dunavölgyi-főcsatornába vezetett folyóvíz révén.

A Duna igen fontos nemzetközi hajóút. A németországi Rajna–Majna–Duna-csatorna 1992-es megépítése óta részét képezi annak a transzeurópai vízi útnak, amely Rotterdamtól (Északi-tenger) Sulináig (Fekete-tenger) húzódik. Az áruszállítás mellett a turisztikai célú hajóforgalom is meghatározó.

Valaha a Dunán jelentős halászat folyt, a part menti településeken nagy számban éltek halászmesterek. A 20. századra azonban a vízlépcsők, a partrendezés, szabályozás és a folyót ért szennyezések miatt halállománya lecsökkent, a legnagyobb bevételt jelentő nagy testű tokfélék (pl. viza) pedig teljesen eltűntek. Így manapság főként horgászokkal találkozhatunk. A Duna-deltában még ugyan folyik kereskedelmi célú halászat, de ott is lecsökkent a jelentősége. Korábbi évszázadokban Budapesten és Bécsben vizamészárszékek működtek és onnan szekéren szállították tovább a halat a francia és a lengyel piacokra. A Vaskapu vízerőmű megépítése (1972) óta a vándorló tokfélék, így a viza sem képes a folyam felsőbb szakaszain, pl. a Szigetközben található hagyományos ívóhelyeire feljutni.

Mi fenyegeti a Dunát?

A folyam természetes ökoszisztémáit érintő negatív hatások elsősorban a hajózás fejlesztése, a gátépítések, a partvédő beavatkozások és a szennyezések következményeiként jelentkeznek. Gondot okozhatnak egyes inváziós fajok is.

A Transz-Európai Közlekedési Hálózat fejlesztési terveiben a Duna a Fekete-, és az Északi-tengert összekötő közlekedési folyosóként szerepel. Ám a folyam hajózhatóságának nem megfelelő kialakítása és fejlesztése súlyosan károsíthatja a magyarországi Duna-szakasz még meglévő természeti környezetét, élővilágát. Az egységes vízi út kialakítása a folyó teljes hosszán az év szinte teljes időszakában minimum 2,7 méteres vízmélység biztosítását követeli meg, legalább 150 méter szélességű szelvényben. A hajózhatóság fejlesztése ugyan gazdasági szempontból fontos, de a döntésnél nem szabad figyelmen kívül hagyni az ivóvízellátás, a természetvédelem és a rekreáció szempontjait sem. Megoldásokat kell arra keresni, hogy minél inkább a hajózást igazítsuk a Dunához és ne fordítva. Meg kell óvnunk a folyam menti mellékágrendszereket és biztosítanunk kell, hogy pl. Gemenc vagy a Duna-delta a jövőben is Európa kiemelkedő természeti értékei legyenek.

A Duna a szabályozás előtt évente átlagosan 67 millió tonna hordalékot szállított a Fekete-tengerbe. Ám a 20. században a folyam fölső (ausztriai) szakaszán vízlépcsők sorát építették ki, teljesen megváltoztatva ezzel a folyó természetes vízjárását és gyakorlatilag megszüntetve a hordalék utánpótlását az Alpok hegyeiből. A rendszer utolsó tagja a sok vitát kavart bősi vízlépcső a szlovák oldalon, melynek üzemvízcsatornája Szapnál torkollik a Duna főmedrébe. A tározótérben meglassult és később a főmederbe visszaengedett vízben alig van hordalék, továbbá a folyón nagy számban épült műtárgyak, partvédő kövezések miatt a sodrás is nagyobb. Ezen folyamatok következtében mélyül a főmeder, ezzel együtt a talajvíz szintje is fokozatosan csökken. Így a Dunakanyar fölötti szakaszokon a part menti élőhelyek (pl. a Duna–Ipoly Nemzeti Park ártéri keményfa ligeterdei) pusztulnak, a mellékrendszerek átfolyó víz nélkül maradnak. Pedig a különböző mellékágak kulcsfontosságúak az őshonos fajok, a dunai ökoszisztéma megóvása szempontjából. Rendkívül fontos feladat tehát a főág és a mellékágrendszerek dinamikus hidrológiai egyensúlyának megőrzése és ahol szükséges, a mellékágak rehabilitációja.

Az idegenhonos fajok megtelepedése és invázióssá válása is fontos természetvédelmi szempontból, a leginkább szembetűnő változást az idegenhonos gébfajok megjelenése okozta, ami több hullámban zajlott és a 2000-es években érte el tetőfokát. A gébfajokkal kapcsolatban jól ismert, hogy kis méretük ellenére falánk ragadozók, más halak ikrájára és ivadékára is veszélyt jelentenek. A halakon kívül invazív gerinctelenek is megtelepedtek a Dunában, pl. az amuri kagyló, a kosárkagyló és a vörös mocsárrák. Térhódításuk pontos hatásai nem ismertek a Duna őshonos halfajait illetően, az minden esetre jó hír, hogy a 2000-es évektől kezdődő rendszeres állományfelmérések óta a védett halfajok állományai már nem csökkentek a folyamban, sőt bizonyos fajok állományainak növekedése is megfigyelhető volt az adatok alapján (pl. menyhal, leánykoncér).

Bár még mindig előfordulnak szennyezések, főként a kiterjedt csatornázás és szennyvíztisztító telepek építésének köszönhetően a Duna vízminősége jelentősen javult a ’80-as, ’90-es években megfigyelthez képest, és az ipari, kémiai eredetű terhelés is csökkent. Ugyanakkor a mikroműanyagok és gyógyszermaradványok szintje magasabb.

A Duna történelméből mazsolázunk: Danuvius és Ister, a Nagy Üst, az utolsó jégpáncél és a néhai Rákos-árok története

Megszokhatták a tisztelt Olvasók, hogy intézetünk főként természettudományos eredmények alapján készíti írásait, a Duna és a Duna mentéhez kapcsolódó évezredes történelem azonban annyira gazdag és változatos, hogy ezúttal „formabontó” módon, a nemzetközi Duna nap szellemiségéhez méltón, korábbi érdekességek közül szeretnék bemutatni néhányat.

Danuvius és Ister – két külön folyó, két külön világ

A görögök, akik már az i.e. 7. században az Al-Duna vidékével érintkezésbe kerültek, azt Istrosnak (Ister) nevezték s később a római időkben is az maradt az Al-Duna neve. Rhodosi Apollonios, aki Iaszón és az aranygyapjú eposzáról ismert, az i.e. 3. században még korábbi feljegyzések alapján állítja, hogy a folyam, ahogy Thracia és Scythia határához ér, kétfelé oszlik (bifurcatio), az egyik ága a Fekete-tengerbe ömlik, a másik az Adriába. Hol? Természetesen az Isztriai-félszigetnél...

De akkor melyik a másik torkolat? A mai Duna-deltától délre létezett egy ókori görög város, melynek Histria vagy Istros volt a neve.  Strabón írja: "Ha a szárazföldi partvonal útközben jobb kéz felé esik, akkor az Istros szent torkolatától 500 stadiont hajózva érjük el Istros városkáját, amely milétosi alapítású (…)". Végül a 7. században az akkor már kelet-római várost kifosztották és lerombolták az avarok és a szlávok.

A rómaiaknak főképp a hadjáratok tették lehetővé a pontosabb földrajzi ismeretek megszerzését. Strabón ír a folyó nagy tajtékairól (Vaskapu-szoros) és megjegyzi, hogy azoktól fölfelé Danuvius a folyam neve, az alsó szakasz pedig a torkolatig Ister. Fél századdal később, idősebb Plinius (aki a Pompeii-t is elpusztító Vezúv-kitörés miatt lelte halálát), már azt is tudja, hogy az Abnoba-hegység, a mai Schwarzwald a folyó forrásvidéke. Szintén ismeri mellékfolyóit és 6 ágú torkolatát. A római korban nagy politikai jelentősége volt a teljes Dunának, hiszen a római birodalom határát (limes) jelentette. Jobb partját táborok láncolata védte a folyón túl lakó barbárok betörései ellen.

Az ókori kelta eredetű Danuvius nem csupán a folyam neve volt. Istenként is tisztelték (pl. egy aquincumi oltáron is látható). Síremlékek tanúsítják, hogy a Danuviust személynévként is használták, a romanizálódó kelták gyakran adták ezt a nevet gyermekeiknek.

De miért is jelentett a Vaskapu-szoros ennyire éles földrajzi és kulturális határt a Kárpát-medence és a Balkán között, hogy hosszú évszázadokig két külön névvel illették a folyam szoros feletti és alatti szakaszát?

A Nagy Üst

A Nagy-Kazán-szoros a Báziástól Szörényvárig tartó, több szakaszból álló Vaskapu-szoros legszűkebb része, mintegy 4 kilométer hosszúságú. Itt a Duna roppant víztömege rendkívül keskenyre szűkül, sziklaszurdok falak közé szorul. A kazán török szó, üstöt jelent, régen úgy hitték, hogy a víz mélyén lévő hatalmas üstök miatt fortyog itt a víz. Nagyon találó elnevezés volt ez erre a zátonyos, sziklás, örvényes szakaszra, ahol a közelmúltig szinte függőleges mészkőszirtek között tajtékzott és zubogott a Duna. A Nagy-Kazán-szorosban mindössze 150 méterre szűkül össze a meder - utoljára Passaunál ilyen keskeny a folyó. A folyam vízhozama viszont itt már többszöröse az osztrák-német határon mértnek, hová tűnik akkor ez a hatalmas vízmennyiség? Függőlegesen oszlik el! Így lehetséges, hogy már a duzzasztás előtt is 60 méteres vízmélységeket mértek az óriási üstökben. Jelenleg ez az érték elérheti a 80 métert is. A vízoszlop azonban rendkívül változó, néhány száz méterrel arrébb már a víz színe alatt éppen csak megbúvó sziklazátonyok törtek fel a mélységből. Az egyenetlen meder miatt kiszámíthatatlan áramlások, örvények keletkeztek, az összeszűkülő mederben a sodrás rendkívül erős volt, így a hajózás a folyón felfelé gyakorlatilag lehetetlen, lefelé életveszélyes volt.

Patrick Leigh Fermor 1934 nyarán gyalog indult el Hollandiából Konstantinápolyba. Élményeit útinaplójába gyűjtötte, egy letűnt világ utolsó pillanatfelvételét készítve el. Hogyan látta egy angol ifjú ezt a vadregényes tájat? Leírásában (Erdők s vizek közt) a Kazán-szoros örvényei elevenednek meg: „Ezalatt szinte észrevétlenül egyre közelebb nyomultak hozzánk a hegyoldalak. Egy kétszázötven méter magas sziklatömb egészen a folyó közepéig benyúlt, és a falának ütköző víz élesen délnek fordult, ahol is a szerb oldalon egy jó ötszáz méter magasra törő, függőleges falnak ment neki, miközben a folyó szélessége is alig több mint százméteresre csökkent. A két egymáshoz közeli szirt és a felszín alatti zátonyok és szakadékok okozta kavargás és zubogás remegő hullámokat küldött a vízben folyásiránnyal szemben fölfelé, egészen Belgrád magasságáig. A folyam dühöngve sistergett keresztül a szoroson, és kormányosunk gyors mozdulatokkal tekerte a kormánykereket, hogy elkerüljük a veszélyt. Végre kiértünk a szabadba. Kinyílt a táj, az áramlatok elcsöndesedtek, és máris egy hegyek békés karéjába foglalt, széles és sima vízi térségen siklottunk. Ez volt a Kazán-szoros fortyogó üstje."

A hajózás megkönnyítésére már Tiberius római császár i. sz. 33–34 során a szoros jobb partján egy 210 méter hosszú utat építtetett, ennek segítségével próbálta biztosítani a hajók állati erővel való vontatását a zúgókon keresztül. A római terjeszkedést szolgálta Traianus hídjának megépítése is 105-ben, amely a Vaskapu-szurdok keleti végénél, Szörényvárnál húzódott (a mai Drobeta Turnu Severin (Románia) és Kladovo (Szerbia) között). A damaszkuszi Appollodoros által tervezett híd íveinek hosszát (52 méter) több mint ezer éven át nem haladta meg a hídépítészet. A 20 kőpillér maradványai még a 19. század közepén is előbukkantak alacsony vízálláskor. Ma már csak a szárazföldi, bejárati pillérek láthatóak a Duna két oldalán. Traianus folytatta a hadiút építését is a folyam szerb oldalán, a sziklafalba vájva. A Tabula Traiana ennek az útnak az építését örökíti meg (nem a hídét).

Traianus táblája / Fotó: wikipedia

A római építmények pusztulása után a középkorban a hajózás gyakorlatilag szünetelt ezen a szakaszon. A hajózás biztonságossá tételének, az Al-Duna szabályozásának gondolatát Széchenyi István vetette fel, s a terveket Vásárhelyi Pállal készíttette el. 1834-ben megkezdődött az építkezés is. A mederből a legveszélyesebb sziklákat kirobbantották, így a hajózás az év jó részében lehetségessé vált. A szoros mentén a bal parti sziklákba 122 kilométer hosszú utat vájtak. Ez nem csak a hajók vontatását, hanem az áruk szekéren történő szállítását is lehetővé tette.

Széchenyi emléktábla / Fotó: kepeslapok.wordpress.com

1972 óta, a Vaskapu vízerőmű gátjának elkészültét követően megváltozott a folyam képe a szurdokban, lassan ballag a meredek hegyek közt. A vízszint 25-30 méterrel emelkedett meg a Nagy Üstben, a zúgók, örvénylések, sziklazátonyok eltűntek. A visszaduzzasztás hatása 240 kilométerre is érezteti hatását. A korábban törökök által lakott Adakale szigete és bizonyos falvak víz alá kerültek. Elmerült Széchenyi emléktáblája és útja is. Egyedül a Nagy-Kazán-szoros sziklafalai maradtak fenn, bár azok is alacsonyabbak.

Az utolsó jégpáncél

Habár évről évre jelennek meg jégtáblák a Dunán, elmúltak azok az idők, amikor összefüggő jégpáncélon lehetett közlekedni a két part között. Manapság már nemigen fenyeget annak veszélye, hogy a folyó teljes szélességében befagy. Az idősek talán még emlékeznek az utolsó ilyen alkalomra, 1963 telére. Régebben viszont nem volt ennyire ritka jelenség a teljesen befagyott Duna. A szabályozás, a partok beépítése előtti sekélyebb mederben a lassabban folyó víz megfagyásához nem kellett olyan tartós és extrém hideg. A Dunán beálló jegesedés sokáig nagy kockázatot hordozott. Tavasszal ugyanis, amikor beköszöntött az enyhébb idő, megindult a jégzajlás. A folyó hátán nyugatról érkező jégtáblák azonban a Kárpát-medencében többnyire még jégpáncélba ütköztek, így azok egymásra torlódtak és visszaduzzasztották a folyót. A víz gyűlt és gyűlt, amíg a megnövekvő nyomás hatására a jégtorlasz megemelkedett és továbbúszott, letarolva mindent, ami az útjába került. Ez történt 1775-ben a Gödi-szigetnél, amikor Vác alacsonyabban fekvő területeit öntötte el a jeges Duna és 1838-ban is, amikor a Csepel-sziget csúcsán megrekedő jégtorlasz mögött több emeletnyi magasságban felduzzadt víztömeg Pest-Budát öntötte el, és báró Wesselényi Miklós kiérdemelte az árvízi hajós nevet.

A befagyott Duna mindig megkönnyítette az átjárást a széles folyamon, sokszor rendkívüli veszélynek kitéve a túlpart népeit. Így germánok törtek rá meglepetésszerűen Pannóniára, később avarok, magyarok, és kunok érkeztek, kiknek lovait, szekereit is elbírta a vastag jég. 1241-42 telén a tatárok a befagyott Dunán átkelve tudták meghódítani az addig elérhetetlen dunántúli vármegyéket.

A Rákos-árok

A Pesti-síkságot a Dunakanyarból érkező lassuló sebességű Duna hordaléka építi föl. A Duna ingadozó vízhozama és az érkező hordalék miatt bevágódó és feltöltődő szakaszok váltakoztak.

Mikoviny Sámuel 1737-es térképe: Pest, Buda, Óbuda és a Rákos-árok / Fotó: wikipedia

Ma már ismeretlen a fővárosi Duna egy kisebb mellékága, a Rákos-árok, mely az elmúlt évszázadokban már erősen feltöltődött állapotban volt, csak a nagy árvizek öblítették át medrét. 1740-ig Pest város esővíz levezetőjeként és szennyvízcsatornájaként funkcionált. A lakosság ugyancsak ebbe az árokba hordta a szemetet, komoly fertőzésveszélyt teremtve.

Mivel Pest egyre szűkebbnek bizonyult, sokan a várfalakon kívül is letelepedtek, fokozatosan építve be a környező területeket. Szükségessé vált a bűzlő, mocsaras Rákos-árok szabályozása is.

A Rákos-árok sorsában az 1838-as jeges árvíz jelentette a végső fordulópontot, amikor is Pest városát, a magasabban fekvő területek kivételével elöntötte az ár. Nagyjából a Nagykörút nyomvonalán futó árokban ekkor több, mint 2 méteres mélységet is elért a Duna vízszintje, melyet ekkor töltött fel a folyam utoljára. 

A pusztítás után a mellékág feltöltése mellett döntöttek. Pestre nem hajthatott be üres szekér, földet kellett szállítaniuk a környező területekről, hogy egész Pest magasabb talajszinten épüljön újjá. A Rákos-árok neve 1874-ig még fennmaradt, ekkor azonban a Rákosárok utcát Csengery utcává nevezték át.

Egyszer még felmerült az egykori mellékág "revitalizálása" Reitter Ferenc ötlete alapján, miszerint a Nagykörút helyén egy csatornát kellene építeni, két oldalán rakodó partokkal, és a csatornán átívelő hidakkal. Az ötletet pénz hiányában elvetették így a Nagykörút a mai formájában épült fel. 

A Nagykörút alatt húzódik ma is Pest fő szennyvíz-gyűjtőcsatornája.

A Duna mindenkit közelebb hoz

Mit jelent ma számunkra a Duna? Különböző az érdeklődésünk. Valaki a Duna-parton a víz látványában nyugodtan elmerülve, mások kerékpárról a túlpart épületeiben vagy ártéri erdeiben gyönyörködve, vagy éppen a Szentendrei-ágon kenuzva élik át a folyam egyedi hangulatát. Megint másokat talán a fenti színes történetek fogtak meg és hozták közelebb számukra Európa nagy folyóját.

Amit pedig magunkhoz közel érzünk, azt meg is védjük. Kortól, egzisztenciától, nemzettől függetlenül.

Borítókép: pixabay.com