Az éghajlatváltozás kezelésére irányuló nemzetközi megállapodások számos kihívással néznek szembe. Melyek ezek és miként lehet megbírkózni velük?
A klímaszámítási modellek azt mutatják, hogy a széndioxid-kibocsátás régiónként eltérő árai jelentősen csökkenthetik a szegény országok pénzügyi igényeit az éghajlatváltozás kezelésére és stabilizálhatják a globális felmelegedést is. Az éghajlatváltozás kezelésére irányuló nemzetközi megállapodások számos kihívással néznek szembe. Az egyik legismertebb ilyen kihívás, hogy hogyan lehet igazságosan felosztani a klíma-enyhítési erőfeszítéseket az egyes nemzetek között, anélkül, hogy növelnék a globális költségeket és, hogy arra kérnék a szegény országokat, hogy fogadjanak el nagy összegű pénzügyi támogatást, amely a nemzeti szuverenitás megsértése miatti aggodalmat okozhat. A Writing in Nature-ban, Bauer és szerzőtárai a költségek és a szuverenitás közötti kompromisszum elemzéseit vizsgálták a különféle nemzetközi éghajlat-politikák esetében. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a nemzeti szuverenitással kapcsolatos aggályokat csak magasabb globális költségekkel lehet jelentősen feloldani egy olyan stratégia alkalmazásával, amelyben a szén-dioxid-ár és a szén-dioxid-kibocsátás tonnánkénti díja (karbonár) mérsékelten változik, figyelembe véve az egyes országok fizetési képességét is. A témáról bővebben itt olvashat.
