A klímacsúcsokkal kapcsolatban egyre gyakrabban merül fel a kérdés: vajon bármi történik-e ezeken az évek óta ismétlődő, sokszor végtelennek tűnő tárgyalásokon? A COP30, amelyet idén Brazíliában, Belém városában tartottak, elsőre nem hozott világmegváltó áttöréseket, mégis több fontos lépést tettek a megvalósítás irányába. A hangsúly ezúttal kevésbé a nagy bejelentéseken, inkább a gyakorlati lépések összehangolásán és azon az igyekezeten volt, hogy a korábbi ígéretek végre elkezdjenek valós projektek formájában működni.
Ugyanakkor a valóság az, hogy a Párizsi Egyezmény 1,5 °C-os célja gyakorlatilag már elúszott, és egyre valószínűbb, hogy a 2 °C-os határérték sem lesz tartható. A tudományos adatok egyértelműek: 2025 első nyolc hónapjában a globális átlaghőmérséklet 1,42 °C-kal haladta meg a preindusztriális szintet. Már 2023-ban és 2024-ben is átmenetileg túlléptük az 1,5 °C-os küszöbértéket (sőt néhány hétig a 2°C-ot is), évtizedekkel korábban, mint ahogy azt a korábbi modellek szimulációi előre jelezték. Eközben a légköri üvegházhatású gázok koncentrációja és az óceánok hőmérséklete továbbra is rekordokat dönt, jelezve, hogy a felmelegedés üteme nem lassul. Ráadásul a Világbank becslése szerint 2025 első nyolc hónapjában az időjárás okozta károk világszinten már elérték azt a mértéket, amely 2023 és 2024 egészére volt jellemző.
November 10-én megkezdődött az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének (UNFCCC) éves csúcstalálkozója, a COP30, az Amazonas menti Belém városában, Brazíliában. A kéthetes konferencián 196 ország képviselői gyűltek össze. Az országok vezetőinek alacsony számától eltekintve, a COP30 a történelem második legtöbb résztvevővel rendelkező klímacsúcsa, a Dubai-i COP28 után. A résztvevők átláthatósága azonban aggályos: a COP30 delegáltjainak több mint fele nem tüntette fel pontos szervezeti kötődését, több ország delegációjában, például Oroszország esetében, egyetlen tag affilitása sem ismert.
A konferencia középpontjában az alkalmazkodás áll(t), különös tekintettel a sebezhető közösségekre és a globális dél országaira. A COP30 egyik legnagyobb várakozása az volt, hogy elfogadják azt az indikátorcsomagot, amelyet az UAE–Belém munkaprogram* dolgozott ki. Ez a közel 100 mutatóból álló csomag elősegítené az adaptációs tevékenységek mérhetőségét és összehasonlíthatóságát. Ezek az indikátorok a COP28-on elfogadott UAE-keretrendszerre épülnek. Ez a keretrendszer a klímareziliencia céljait hét fő területre összpontosította: vízbiztonság; élelmiszerbiztonság; emberi egészség; ökoszisztémák és biodiverzitás; infrastruktúra; szegénység és életszínvonal; valamint kulturális örökség. Emellett az alkalmazkodás folyamatát négy dimenzió mentén határozta meg: kockázatfelmérés, tervezés, kivitelezés, valamint monitorozás–értékelés–tanulás.
Eredmények:
A konferencia egyik legfontosabb eredménye a „COP of Implementation” irány, amely 117 konkrét projektet fog össze többek között az energiaátmenet, a városfejlesztés, az ipari kibocsátáscsökkentés és a mezőgazdasági alkalmazkodás területein. Ez azt jelenti, hogy most nem csupán számok és határidők kerülnek a záródokumentumba, hanem olyan kezdeményezések is, amelyekhez befektetői köröket, városokat és vállalatokat kötnek hozzá. Bár ezek a projektek önmagukban még nem fogják megállítani a felmelegedést, fontos fordulatot jelentenek: a klímapolitika végre kilép a deklarációk korszakából, és belép a cselekvésébe — legalábbis elvben.
Az egészségügy területén a COP30 először mutatott be globális szintű alkalmazkodási tervet, a Belém Health Action Plan-t, amely többek között erősebb járvány-megfigyelő rendszereket, hőhullámokra felkészített kórházi infrastruktúrát és adatvezérelt korai előrejelző rendszereket ígér. A tervet nagy filantróp (többek között a Bill Gates Alapítvány, Rockefeller Alapítvány, a Wellcome Trust és az IKEA Alapítvány) szervezetek már most mintegy 300 millió dollárral támogatják, ami ritka konkrét pénzügyi vállalásnak számít. Ez különösen fontos, hiszen a klímaváltozás egészségügyi hatásai — a hőstressztől a terjedő trópusi betegségekig — több milliárd ember életét érintik, mégis alig kapnak figyelmet a politikai tárgyalásokon.
A COP30 egyik legjelentősebb fejleménye, hogy 83 ország támogatja a fosszilis tüzelőanyagok globális kivezetését célzó, konkrét végrehajtási ütemterv kidolgozását, noha több olajtermelő állam továbbra is ellenáll, de egyre több OPEC tagállam csatlakozott és tervez csatlakozni a jövőben a programhoz.
Az Egyesült Államok az idei COP30-ra nem küldött magas rangú szövetségi képviselőket. Ugyanakkor több mint 100 amerikai helyi vezető – köztük állam- és városvezetők – részt vett a konferencián. A küldöttséget olyan neves politikusok vezették, mint Gavin Newsom kaliforniai kormányzója és Michelle Lujan Grisham Új-Mexikó kormányzója.
Miközben az Egyesült Államok kormánya nem képviseltette magát az eseményen, Kína új NDC-jei** ambiciózus, de pragmatikus célokat fogalmaznak meg, többek között abszolút kibocsátáscsökkentési vállalások bevonásával. Kína egyik legfőbb vállalása, hogy 2027-től szankcionálni fogja azokat a vállalatokat az országban, melyek nem tesznek eleget az NDC-ben foglalt összes üvegházhatású-gáz kibocsátás csökkentési kötelezettségeinek. A kínai delegáció képviselői megerősítették azt a célkitűzésüket, hogy 2030-ig stagnál vagy mérsékelten nő a kibocsátása, 2050 és 2060 között elérik a 90%-os klímasemlegességet.
A harmadik jelentős kibocsátó ország, India a COP30-on az éghajlati alkalmazkodás globális prioritássá emelését sürgette, amellett, hogy saját nemzeti adaptációs alapja 2023 óta nulla költségvetési támogatást kap, ami aláássa a klímavédelem iránti hitelességét a növekvő belföldi éghajlati kockázatok közepette. Az ország még nem nyújtotta be frissített klímatervét (NDC3) a COP30-as csúcson, ami nemzetközi kritikát vált ki, különösen a magas szén-dioxid-kibocsátása és szénfüggősége miatt. India szerint a fejlett országoknak kellene jóval nagyobb pénzügyi és technológiai támogatást nyújtaniuk (a küldöttség szerint legalább 1000-1500 milliárd dollár értékben), valamint gyorsabban elérniük a nettó zérót. Bár India idő előtt teljesítette egyes megújulóenergia-vállalásait, a szakértők „elégtelennek” tartják klímapolitikáját, mivel az energiatermelés 75%-a továbbra is szénből származik, és nincs kilépési ütemterv. Az ország az új tervét csak év végéig tervezi benyújtani.
Az indiai kormány delegációja a COP30-on bejelentette, hogy India a világ legnagyobb klimatikus belső migrációs válságával nézhet szembe: egyes becslések szerint akár 45 millió ember kényszerülhet lakóhelye elhagyására 2050-ig.
A COP30-nak, mint minden korábbi konferenciának, megvannak a maga hiányosságai, és talán ezek árulkodnak leginkább arról, miért olyan nehéz a globális klímapolitika. A legnagyobb akadály továbbra is a finanszírozás: rengeteg ország azt várja, hogy a fejlett államok stabil, hosszú távú forrásokat biztosítsanak az alkalmazkodási programokra, nemcsak egyszeri támogatások formájában. Enélkül a fejlődő országok számára az éghajlati sérülékenység csökkentése továbbra is elérhetetlen marad. Bár sok ígéret születik, kevés az olyan pénzügyi konstrukció, amely valóban eljut a helyszínre, és nem adminisztratív akadályokon bukik el.
A másik fő probléma, hogy a fejlődő országok jelentős hányada elutasítja a monitoring rendszerek kiépítését. Épp ezért, a fejlett országok nagy része nem szeretne pénzügyi támogatást nyújtani, különösen az afrikai és a latin-amerikai országok részére. Legfőbb indokuk a mértéktelen korrupció és a pénzek átláthatatlan el- és kiosztása.
A másik nagy ellentmondás az, hogy miközben szóban ambiciózus tervek születnek minden COP-on, ma már biztosan mondhatjuk a globális átlaghőmérséklet emelkedését nem tudjuk 2 oC alatt tartani ebben az évszázadban. A tudományos közösség egyre hangosabban jelzi, hogy a jelenlegi kibocsátási ütem kevés, és minden elvesztegetett év sokszorosan növeli a későbbi költségeket. A konferencia kritikusai szerint a COP30 még mindig többet foglalkozik a kibocsátáscsökkentéssel, mint az adaptációval.
Mégis, minden hiányossága ellenére a COP30 továbbra is az egyik legfontosabb fórum arra, hogy a világ közösen próbáljon választ adni a klímaváltozás okozta szélsőségekre. Nem azért, mert a csúcstalálkozó maga megoldja a problémát, hanem mert egyedül ez az a platform, ahol országok, városok, akadémiai intézmények és vállalatok rendszerszinten tudnak még együttműködni — például az Earth4All, a C40 Cities, az ICLEI, a WBCSD vagy a GTA Network Amazon Working Group révén. A COP ma már inkább koordinációs tér, mint diplomáciai színpad — és ez talán nem is baj.
A COP30 világosan megmutatta, hogy a klímaváltozás ténylegesen mérhető és érezhető hatásokkal bír a társadalmakra és a gazdaságokra. A csúcs fontos fórum, mert itt lehetőség nyílik az országok, városok, vállalatok és tudományos intézmények koordinált együttműködésére. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az elmúlt évek COP-konferenciái eddig nem hoztak érdemleges áttörést a kibocsátások mérséklésében: sok terv, sok deklaráció, de a gyakorlatban kevés kézzelfogható eredmény született. Ez felveti a kérdést, hogy van-e értelme ennek a formának – és a válasz az, hogy van, de csak akkor, ha a fókusz a konkrét cselekvésre és az adaptációra helyeződik.
A COP30 azt is megmutatta, hogy a globális klímapolitika jelenleg nem rendelkezik elégséges politikai konszenzussal és végrehajtási kapacitással ahhoz, hogy a tudományos, politikai és gazdasági célokkal összhangban tartsa a mitigációt, az adaptációt és az országok gazdasági fejlődését.
A 30. COP idei eredményeit várhatóan a jövő évi, Törökországban megrendezett 31. konferencián lehet majd értékelni, amely már most különlegesnek ígérkezik: a rendezvény történetében először nem kizárólag a házigazda ország fog elnökölni, hanem Ausztráliával társszervezésben kerül megrendezésre.
* A UAE–Belém munkaprogram a COP28-on létrehozott globális adaptációs keretrendszer végrehajtását szolgálja, célja pedig legfeljebb ~100 olyan indikátor kidolgozása, amelyek mérhetővé teszik az éghajlat-adaptációs előrehaladást. A program 2024–2025 között zajlik, és a COP30-ra készített elő végleges javaslatot a mérési és módszertani keretre.
** Az NDC-k (Nationally Determined Contributions) a Párizsi Egyezmény központi végrehajtási keretei, amelyekben az országok konkrét klímapolitikai vállalásokat rögzítenek, például üvegházgáz-kibocsátás-csökkentési célokat, megújulóenergia-arány növelését, energiahatékonysági intézkedéseket, erdőtelepítést, vagy éppen alkalmazkodási programokat. Az NDC-k nemcsak számszerű vállalásokból, hanem szabályozási, pénzügyi és intézményi intézkedésekből is állnak (pl. karbonárazás bevezetése, ipari kibocsátás-kereskedelmi rendszer, fosszilis támogatások kivezetése, zöld beruházási alapok létrehozása).
A tagállamoknak legalább ötévente frissíteniük kell ezeket, és elvárás, hogy az új vállalások ambiciózusabbak legyenek, mint az előzőek ("progresszivitás elve"). A végrehajtást az ENSZ felé transzparens jelentési kötelezettség követi (Enhanced Transparency Framework), de nincs közvetlen szankció arra, ha egy ország nem teljesíti a vállalását — a rendszer a nemzetközi nyomásgyakorlásra, reputációra és piaci ösztönzőkre épít.
