Két nagy, főként szénsavas üdítőitalokat gyártó vállalat között lázas üzengetés alakult ki a napokban annak kapcsán, hogy milyen is a környezetet kevésbé szennyező csomagolás. A heves vita kapcsán mi is igyekeztünk utánajárni, hogy mekkora lehet az ágazat által gyártott termékek karbonlábnyoma.

A világ tíz legnépesebb országa több mint 200 milliárd liter szénsavas üdítőitalt fogyasztott 2019-ben. Csakhogy szemléltessük ezt a mennyiséget, ez a Velencei-tó víztérfogatának ötszöröse. A Duna nyolc óra alatt önt ennyi vizet a Fekete-tengerbe. Mivel az üdítők maguk is szén-dioxidot tartalmaznak és az iparág különböző fázisai is CO2 kibocsájtással járnak, érdemes megvizsgálni, hogy mekkora az ágazat karbonlábnyoma.

 

Az említett 200 milliárd liter szénsavas üdítőnek a szigorú értelemben vett szén-dioxid tartalma mindössze 1,4 millió tonna, azaz a 2019-es évre vetített, ember általi CO2 kibocsájtás kevesebb mint 0,004 százaléka. Ráadásul ez a szén-dioxid általában az ammóniagyártás mellékterméke, melyre a műtrágyák előállításánál van szükség, tehát a szénsavas üdítőktől függetlenül is megkeletkezett volna. Ha azonban a gyártásra és az értékesítésre rakodó egyéb környezetterhelést is figyelembe vesszük, jóval nagyobb karbonlábnyomot társíthatunk a szénsavas üdítők iparához.

 

A szénsavas italok csomagolásához az üveg, az alumínium és a műanyag a leggyakrabban használt anyagok. Egységnyi alumínium előállításának jóval nagyobb a karbonlábnyoma, mint egységnyi PET gyártásának, az üveg pedig mindkettőnél nagyobb karbonlábnyommal rendelkezik. Egy 330 milliliteres üvegből készült üdítősüveg karbonlábnyoma 360 gramm CO2 körül alakul. Még ha feltételezzük is, hogy a 200 milliárd liter üdítő minden cseppje 330 milliliteres üvegpalackokba került, azaz a lehető legnagyobb karbonlábnyommal csomagolták, és ezek közül egyet sem hasznosítottak újra, a csomagoláshoz köthető CO2 kibocsájtás akkor is az ember általi kibocsájtás alig 0,5%-át teszi ki. Ez már jelentős érték lehetne, azonban mind a kisebb karbonlábnyommal rendelkező alumínium, mind a PET jóval gyakrabban használt anyagok a szénsavas üdítők csomagolásához, és ezen anyagoknak a jelentős részét valójában újrahasznosítjuk. Világszinten az alumíniumdobozok mintegy 69 százalékát dolgozzuk fel újra. Azt nehéz lenne meghatározni, hogy a szénsavas üdítők csomagolása az emberi eredetű szén-dioxid kibocsájtásnak mekkora részét teszi ki, azonban az előbbi adatokból kifolyólag valószínűsíthetjük, hogy legfeljebb tízezrelékes nagyságrendről van szó. Az iparág CO2 kibocsájtásának több mint 70 százalékáért a csomagolás felel, így feltételezhető, hogy a teljes ágazat részaránya is ezen tízezrelékes értéken belül marad, legalábbis a tíz legnépesebb országra vonatkozóan, amelyek a Föld népességének közel 60 százalékát adják. Ha az ágazat teljes globális kibocsájtását nézzük, akkor sem valószínű, hogy az meghaladja az antropogén kibocsájtás 1-2 ezrelékét.

 

Ez utóbbi érték talán már nem tűnik jelentéktelennek, azonban ennél is sokkal jelentősebb a hulladéktermelés során keletkező probléma. Ha a hulladék mennyiségét tovább szeretnénk csökkenteni, nem feltétlen az üdítőkből fogyasztott mennyiséget kell visszaszorítanunk, sokkal fontosabb, hogy a csomagolást, amikor csak tehetjük hasznosítsuk újra, hiszen láttuk, hogy annak előállítása terheli leginkább a környezetünket. Azzal is óvjuk a környezetet, ha előnyben részesítjük az alumíniumdobozos üdítőket. Ezeknek az előállítása egységre lebontva nagyobb környezetterheléssel jár ugyan, mint a PET palackoké, azonban korlátlanul újrahasznosíthatók, és az újrahasznosított mennyiség nagyrészéből ismét alumíniumdoboz lesz. Az újrahasznosításra szánt PET palackok 80 százalékából ellenben műszálas ruházati vagy lakberendezési cikk lesz, amelyeket elhasználódásuk után jellemzően már nem dolgoznak fel újra, így nem lebomló szemét lesz belőlük. Igaz ugyan, hogy a legyártott PET palackok mintegy 55 százaléka újrahasznosul, az újrafeldolgozott termékek 80 százalékát azonban már nem tudjuk ismét felhasználni. Alumíniumból ezzel szemben korlátlan alkalommal lehet újra és újra például italosdobozt gyártani. Magyarországon és az EU más országaiban is léteznek a műanyag újrafeldolgozását végző létesítmények, azonban ezeknek a teljesítőképessége nem kielégítő. Az EU-ban újrahasznosítás céljából összegyűjtött műanyag felét EU-n kívüli országokba szállítják, mert az EU-n belül nincs elegendő kapacitás és erőforrás a feladat elvégzéséhez, ami szintén növeli a műanyagipar karbonlábnyomát.

 

Az üdítőágazat szereplői is felismerték ezt a problémát és a benne rejlő imázsépítési lehetőséget. A XIXO márka tulajdonosa például híreségekkel népszerűsíti az alumíniumdobozok használatát és a környezetvédelem fontosságát. A multinacionális üdítőgyártók reklámjaiban is egyre inkább szerepet kap a fenntartható fogyasztói és vállalati magatartás fontossága. Ez arra utal, hogy a nagyvállalatok is felismerik a fogyasztói igényt, és marketing szempontjából kifizetődőnek tartják az üdítőipar környezetterhelésének visszaszorítását.

 

Ahogy azonban más környezetvédelmi kérdéseknél, úgy itt is kulcsszerep jut az egyéni döntéseknek. Fontos, hogy a nagyvállalatok, a kormányok, az önkormányzatok tegyenek a hulladék újrahasznosításáért, de az egyéni-fogyasztói felelősségünk talán még nagyobb a környezetszennyezés visszaszorításában.