Olvasási idő: 9 perc

A környezetvédelem csak akkor lehet eredményes, ha ismerjük a természet és az ember működését, és elfogadjuk mindkettőt olyannak, amilyen.

Manapság sokat hallhatunk az amazonasi erdőirtásokról, az óceánokon úszó, országnyi méretű szemétszigetekről és a jegesmedvék pusztulásáról. Ezeket a távoli problémákat többnyire csak akkor érzékeljük, ha valamilyen kommunikációs csatornán eljutnak hozzánk. Éppen ezért az Európában élő átlag polgár sem előtte, sem utána nem aggódott az amazonasi erdőirtás és -égések miatt; kizárólag akkor, amikor a fősodratú média beszámolt róluk. Hogy azóta sem változott érdemben a helyzet? Nem számít, mert ez nem képezi mindennapi életünk részét, egyébként pedig azóta történt más is, lehet más miatt aggódni.

Felmerül azonban, hogy mit tehetünk abban az esetben, ha nincs ráhatásunk a világ másik végén zajló folyamatokra. Nyugodt lehet-e a lelkünk, ha például pénzt adományozunk nemzetközi környezetvédelmi szervezeteknek? Természetesen rögtön érkezik a válasz, hogy nem, és ha beleolvasunk a zöldsajtóba, akkor egyből kapunk életvezetési tanácsokat is. Lehetőleg legyél vegán, ne utazz sehová, hordj olyan ruhát, amit csak havonta kell mosni, ne vásárolj semmit (vagy ha igen, legalább a vászontáskád legyen nálad), és a legfontosabb, hogy ne vállalj gyereket, mert annak nagy az ökolábnyoma! Mindannyian érezzük, kell hogy legyen más mód. Szerencsére van.

A környezetvédelem, amelynek célja az ember és a természet közti egyensúly megteremtése, csak akkor lehet eredményes, ha ismerjük a természet és az ember működését, és elfogadjuk mindkettőt olyannak, amilyen. Hiábavaló minden próbálkozás, amelynek célja a természetet leigázni, s ugyanígy nem vezet eredményre, ha az emberi természetet próbáljuk utópisztikus ideológiák mentén átformálni. A zöldgondolatnak tudomásul kell vennie az emberi természet sajátosságait, és ezek mentén kell kialakítania saját szellemi alapvetéseit. Magyarán a környezetvédelemnek emberi léptékben kell gondolkodnia.

Az ember csak az iránt tud felelősséget vállalni, amit igazán ismer, nincs ez másként a természet esetében sem. Ahhoz, hogy érzelmileg kötődni tudjunk a tájhoz, látni és érezni kell, bejárni zeget-zugot, időt tölteni ott. Megismerni és megszeretni. Szeretni egy tájat azt jelenti, hogy többet érzünk iránta puszta vágyakozásnál. Vágyakozni lehet a trópusi tengerpartokra, a magas hegyek csúcsaira és a nyílt óceánra, kötődni viszont csak ahhoz, ami érzelmi többlettel bír számunkra. Ideális esetben a legerősebben ahhoz a helyhez kötődünk, amelyet az otthonunknak tekintünk. Az otthon nem csak egy hely, minden szegletéhez emlékek és érzelmek tucatjai kapcsolódnak elválaszthatatlanul. Ennélfogva otthon lenni nem egy helyen lenni, hanem a helyemen lenni.

Fotó: Balaton/Balatonfüred

Az otthon nemcsak szálláshelyként szolgál számunkra, hanem menedékként is, ahová a világ nyüzsgése elől vissza tudunk vonulni. Az otthon nem lehet bárhol. Ott kell lennie, ahol nem csupán átmenetileg vagyunk, de a jövőnket is tudjuk tervezni. Ennélfogva egyáltalán nem semleges számunkra, hogy mi történik az adott hellyel, igyekszünk az állapotát fenntartani vagy javítani. Kötődni egy helyhez tehát nem jelent mást, mint felelősséget vállalni a világ egy kis szegletéért.

A környezetvédelem éppen ezért elválaszthatatlan a lokálpatriotizmustól. Eszerint a környezetvédelemnek érdemes a helyi kihívásokra koncentrálnia, hiszen az emberek sokkal inkább mozgósíthatók az általuk szeretett dolgok megóvására.

Ha valaki fontosabbnak tartja, hogy a saját háza táján sepregessen, az nem jelenti, hogy a szemében a távoli világ ne lenne fontos. Az igazság viszont az, hogy a legnagyobb hatással a közvetlen környezetünkre tudunk lenni. Ha változtatni akarunk a világon, akkor azt itt és most tudjuk elkezdeni.

Fotó: közösségi virágültetés, Pécs. Forrás: PécsMa

A lokálpatrióta nem zárkózik be, csak kiismeri, megszokja, megszereti környezetét, és megtanul vele bánni. Így tud hatással lenni a táj az emberre, az ember a tájra. A lokálpatriotizmus eszméje valójában nem jelent mást, mint hogy mindenkinek helye van, és mindenkinek van lehetősége megtalálni a saját helyét a világban.

Az eddigi környezetvédelmi irányzatok felemás sikerének és sikertelenségének egyik elsődleges oka, hogy az egyént akarják "zöldre formálni", és valamifajta nem létező globális egységet vizionálnak, megfeledkezve az ember valódi természetéről. A lokálpatriotizmus épít a személyes kötődésekre, de mindeközben felismeri az egyéni cselekvés határait is. Tehát nem zúdít minden felelősséget az egyénre, nem várja el tőle, hogy megtagadja saját természetét. Csupán azt kéri, hogy mindenki találja meg azt a helyet a Földön, amelyet képes szeretni.

Az ember alapvetően közösségi lény. Szüksége van más emberekre, hogy minden fizikai, szellemi és lelki igényét ki tudja elégíteni. Ez a közösség bizonyos létszámig épülhet személyes ismeretségre, azonban egy meghatározott méretet meghaladva az ember képtelen a közösség minden tagjával személyes ismeretséget kiépíteni. Azt a szellemi kötőanyagot, amely az egy helyen élőket ismeretlenül is közösséggé formálja, hazaszeretetnek nevezzük.

Anthony D. Smith, az etnoszimbolista nacionalizmuskutatás atyja szerint a nemzet nem más, mint közös önmeghatározású emberi közösség, amely közös emlékeket, szimbólumokat, mítoszokat, hagyományokat és értékeket ápol, közös kultúrát és szokásjogot alkot, közös területen él, és ehhez a területhez együttesen kötődik. A nemzet által belakott terület így nem pusztán síkság és dombság váltakozása, hanem hirtelen Kunsággá nemesül, amelynek mezein ért kalász lengedez, és varázslatos Tokajjá változik, amelynek szőlővesszein nektár csepeg.

Fotó: Tokaj

Az otthon érzését a nemzeti eszme terjeszti ki az ország egészére. A nemzet tagjai által alkotott állam a legnagyobb egység, amelyen belül közös identitás képződhet. Az ennél kisebb egységek sokszor önellátási és önvédelmi nehézségek miatt életképtelenek, a nagyobb szerveződések pedig képtelenek közös identitást kialakítani, ezért a bennük élők nem érzik kellően magukénak. Amikor tehát a közvetlen környezetünkön túlmutató kérdések megoldásáról van szó, a környezetvédelemnek építenie kell a hazaszeretet érzésére.

Fotó: Bodrog Pet Kupa

Számos helyen olvashatjuk, hogy olyan globális problémák esetében, mint a klímaváltozás, csak globális megoldásokban gondolkodhatunk. A progresszív zöldek egyik fő üzenete, hogy az országhatárokon átnyúló környezeti problémák nyújtják az egyik legjelentősebb legitimációs alapot a nemzetállami hatáskörök elvonására. Azok a szupranacionális szervezetek azonban, amelyek helyettesíteni kívánják a nemzeteket, sosem lehetnek sikeresek a környezetvédelem ügyében. Ennek fő oka, hogy nem kötődnek sem az emberekhez, sem a helyekhez. Nem ismerik a helyben élőket, az élethelyzetüket, nem tudják mozgósítani őket, és valójában nem tartoznak felelősséggel sem az emberek iránt. Ezzel szemben az egymással szoros kapcsolatot kialakító, közös környezetvédelmi célokat kitűző és a saját maguk életkörülményeiért felelősséget vállaló közösségek és országok képesek lehetnek nemcsak helyi, de akár globális problémák kezelésére is.

Bármennyire úgy tűnik is, hogy haladó szellemű a világ, az emberi természet csak lassan változik. A tízezer évek alatt kialakult beidegződéseket nem lehet egyik napról a másikra figyelmen kívül hagyni. Aki patrióta, az értelemszerűen szereti a környezetét, és aki óvja, védi a környezetét, az értelemszerűen patrióta. Itt az ideje felismernünk, hogy a lokálpatriotizmus szükségszerűen zöld. Elköteleződés és valódi felelősségvállalás nélkül ugyanis nem fogunk sikert aratni abban a harcban, amelynek tétje nem csupán természeti értékeink megóvása, hanem saját civilizációnk hosszú távú fennmaradása is.

Forrás: Mandiner (2021.06.24.)