A klímaváltozás és az energiaválság is témája volt annak a pezsgő beszélgetésnek, amelyen a Klímapolitikai Intézet vezetői, Litkei Máté igazgató és Kitta Gergely stratégiai és kommunikációs vezető vettek részt Miskolcon.
Fontos, hogy törődjünk a környezetünkkel, de az egyéni felelősség mellett a közösségi, a vállalati és az állami felelősségnek is szerepet kell kapnia a fenntarthatóság megteremtésében. A fogyasztói döntések ugyan képesek ösztönözni a vállalatokat a zöld átállásban, de az egyén sok tekintetben nem tud személyes felelősséget vállalni az fenntartható környezetért. Nem várhatjuk el például egy átlagembertől, hogy amikor bemegy a boltba és vesz valamit, kiszámolja a vásárolt termék vagy szolgáltatás ökológiai lábnyomát. Erre leginkább a gyártók és a szolgáltatók lennének képesek.
A környezeti érdek szem előtt tartása fontos, de a társadalmi, gazdasági és kulturális érdeket is figyelembe kell vennünk, amikor klímavédelmi intézkedéseket hozunk. A klímafundamentalizmust, a zöldpolitikai szélsőségek többet ártanak a környezetvédelem ügyének, amint amennyit használnak annak.
Az európai energiaválsággal kapcsolatban elhangzott, hogy egy ilyen krízishelyzet rá kellett volna, hogy döbbentse az európai zöldpolitikusokat: a hagyományos energiaforrásokra, a szénre, a gázra és az olajra átmenetileg még biztosan szükségünk lesz. A német zöldek mégis mintha mit sem törődnének a kialakult helyzettel. Egyszerre hirdetnek harcot a zsinóráramot termelő atomerőművek és a kiegyensúlyozó erőművek működtetéséhez szükséges földgáz ellen.
A beszélgetés során a klímapolitikai elemzők kitértek a „Fit for 55” uniós klímacsomagra is, amelynek része többek között a kvótakereskedelmi rendszer felülvizsgálata is. A rendszer bevezetése óta 40 százalékkal csökkent egyes szektorokban a különböző üvegházhatású gázok kibocsátása, például a cement és az acél ágazatban vagy az energiatermelés, a légi közlekedés és a szállítmányozás terén. A legújabb bizottsági elképzelés szerint be kellene vonni a lakossági szolgáltatókat ellátó üzemanyagkereskedőket és az energiakereskedőket is ebbe a rendszerbe.
Így viszont a tagállamok veszíteni fognak önállóságukból azon a téren, hogy maguk határozzák meg a saját országukban az energiaárakat.
A másik probléma, hogy fajlagosan ugyanannyit fizetne az egységnyi kibocsájtás után egy svéd, norvég vagy német háztartás, mint egy magyar. A háztartások energiahatékonysága elsősorban olyan tényeken múlik, hogy ki volt-e cserélve a nyílászáró az elmúlt 30 évben, és ezt nem fogjuk tudni Magyarországon kierőszakolni azzal, hogy emeljük az energiaárakat. Ha valóban változtatni akarunk, akkor inkább ösztönözni és segíteni kellene az embereket ebben.
