A vízpazarlás egy valós lakossági és ipari probléma, amit szinte az élet minden területén előfordul. A cikkünkben a "farmernadrágtól és a hamburgerig" bemutatjuk részletesen .
A víz a legfontosabb erőforrásunk, amely nélkül nem képzelhető el a földi élet. Megújuló erőforrás lévén, ésszerű keretek között, azt bátran használhatjuk, vagy nagyon is oda kell figyelnünk az abból használt mennyiségre? Valóban le kell-e mondanunk a farmerruházatról és a marhahúsos hamburgerről, ha spórolni akarunk a vízzel, vagy mindez csak riogatás?
Nem számít újdonságnak az utóbbi években, amit az idei év első hónapjaiban tapasztaltunk: a télvégi, tavaszeleji hónapokban alig hullik csapadék, ami pedig hullik, az hirtelen, néhány nap alatt, a legkevésbé sem egyenletesen elosztva. A csapadékeloszlásnak ez az egyre inkább alaphelyzetnek tekinthető egyenletlensége felülírhatja azt, ahogyan a mezőgazdaságunk működik és döntően befolyásolhatja mindannyiunk életét, nem csak a mezőgazdaságban dolgozókét.
Ez a nehéz helyzet is indokolja, hogy foglalkozzunk a vízpazarlás kérdésével, hiszen egy olyan problémáról van szó, amely ellen egyéni szinten is sokat tehetünk, legalábbis hajlamosak vagyunk ezt hinni. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy a bevett víztakarékossági lépések milyen mértékben segíthetik az ügyet, és milyen kevésbé ismert módszerek, fogyasztói döntések lehetnek a segítségünkre a vízpazarlás visszaszorításában.
Vízpazarlás a világban
Már gyermekkorunkban számos módszerrel megismerkedünk, mellyel a vízhasználat mértékét igyekszünk csökkenteni: a csap elzárása fogmosás közben, kádban fürdés helyett zuhanyzás, esővízgyűjtés, csapvíz helyett kútvíz használata öntözéshez, tégla behelyezése a WC tartályba, hogy ennyivel is kevesebb vízzel öblítsünk. Ezek mind olyan eljárások, melyek a vízhasználatunkat csökkentik, vagy legalábbis ezt tanultuk róluk.
A csapvíz helyett kútvíz logikájának megalkotása során már gyermekként is érezhettük, hogy környezeti helyett gazdasági szempontok motiválják a szüleinket, azonban a többi (akár gyermekkorban, akár a későbbiekben) magunkévá tett módszerrel kapcsolatban is érdemes megvizsgálni, valóban csökkenti-e a vízpazarlás mértékét, és ha igen, hogyan és milyen mértékben. Az egyéni szint mellett pedig kormányzati, illetve makrogazdasági szinten is fontos tisztában lenni azzal, milyen törekvések zajlanak a vízhasználat mérséklésére és milyen eredménnyel.
Miért van szükség a vízpazarlás visszaszorítására?
Mielőtt azonban ennek az elemzésnek nekivágnánk, tisztázni kell, hogy miért van egyáltalán szükség a vízpazarlás minimalizálására. Logikusnak tűnhet azzal érvelni, hogy a víz mennyisége a Földön adott, sem csökkenteni, sem növelni nem tudjuk, hiszen egy zárt rendszerben kering, és amit elfogyasztunk, az egy idő után visszakerül a körforgásba. Ez a logika egy szinten megállja a helyét, napjainkra azonban több sebből vérzik.
Egyfelől a vízhasználat és a vele járó vízszennyezés mai mértéke (belátható időtávon belül) visszafordíthatatlanul rontja a vizek minőségét. Ez már napjainkban is megnyilvánul abban, hogy a vizes élőhelyek (édesvízi és tengeri) ökoszisztémája jelentős károkat szenved, és nem vigasztalja, hogy enyhe, biológiailag lebomló szennyeződés esetén akár rövid távon is, súlyosabb szennyezés esetén pedig néhány tízezer éven belül a víz természetes körforgása révén megtisztul a közeg.
A túlnépesedés miatt egyszerűen túlhasználjuk a frissvíz készleteink lassabban regenerálódó részét, időben egyre jobban meghosszabbodik az öntisztulási ciklus. Hosszú távon pedig ennek az lesz az eredménye, hogy bár lesz víz, emberi fogyasztásra és mezőgazdasági termelésre alkalmatlan lesz, legalábbis a szükséges mértékben nem fog rendelkezésre állni.
Másfelől a klímaváltozás következtében Magyarországon és a világ számos más pontján is jóval egyenlőtlenebb csapadékeloszlásra kell felkészülnünk, mint amire a mezőgazdasági termelési rendszerek be vannak rendezkedve. A csapadékkal kapcsolatban elmondható, hogy az egy év alatt lehulló mennyiség nem változott számottevően az utóbbi 150 évben. Az eloszlás azonban egyre egyenlőtlenebb, amit a saját bőrünkön is tapasztalunk: bármelyik évszakban tapasztalhatunk heteken át tartó csapadékmentes időszakot, amelyet (különösen nyáron) hirtelen lezúduló, óriási mennyiségű csapadék követ. Nem volt ritka jelenség az utóbbi tíz évben, hogy az év legcsapadékosabb napján lehullott az éves csapadékmennyiség több mint 10 százaléka.
A napi maximális csapadékmennyiség alakulása (saját szerkesztés OMSz 2020 alapján)
Ez különösen indokolttá teszi a lehulló csapadékkal való okos gazdálkodást, a talaj vízmegtartó képességének javítását és a csapadéktöbblet tárolásának megoldását, hiszen, bár az évre vonatkozóan nincs kevesebb víz, a növényeknek és a velük táplált állatoknak és embereknek folyamatos és egyenletes vízellátásra van szükségük.
Vízpazarlás a lakosság szintjén
Jó hír, hogy a vízpazarlás visszaszorítására vannak lehetőségek. Kezdjük a bevezetőben már említett lakossági módszerekkel. Egy 5 perces zuhanyzással kb. 40 liter vizet használunk, míg egy megtöltött fürdőkád 220, vagy (a kád méretétől függően) ennél több vizet is igényelhet. Egy átlagos fogyasztással számolva tehát valóban sok vizet spórolhatunk, ha a zuhanyzást választjuk a fürdőkád helyett, azonban itt is érdemes vigyázni: ha 20 percig folyatjuk a vizet zuhanyzás közben, azzal már több vizet használunk el, mintha megfürödnénk egy nem teleengedett kádban.
Ha fogmosás közben folyni hagyjuk a vizet (bár nehéz belátni, miért tenné ezt bárki is), azzal több mint 20 liter vizet használunk, míg okszerű használat mellett ez kevesebb mint 1 literrel véghezvihető.
Felmerülhet a kérdés, hogy mennyit számítanak ezek a víztakarékossági módszerek. A legutóbbi évben, amelyről a teljes vízfogyasztásra vonatkozó adataink vannak valamivel több mint 5 milliárd köbméter, azaz 5 billió liter vizet használt Magyarország lakossági, ipari és mezőgazdasági fogyasztásra összesen. Ez az érték a Balaton víztérfogatának a két és félszerese, a Dunából nagyjából 9 nap alatt ömlik ennyi víz a Fekete-tengerbe.
Ha feltételezzük, hogy hazánk mind a 9,78 millió lakosa az említett paraméterekkel napi egyszer fürdés helyett zuhanyzik is napi kétszer elzárja a csapot fogmosás közben és ezt megteszi az év 365 napján, azzal összesen valamivel kevesebb, mint 800 millió köbméter vizet spórolunk. (Még egyszer, ez akkor igaz, ha egyébként mindannyian minden nap megfürödnénk egy teli kád vízben és napi kétszer végig folyatnánk a csapot fogmosás közben.)
Ezzel az irreálisan magas fogyasztást kiváltó irreálisan alacsony fogyasztással az ország éves vízfogyasztásának 16 százalékát spórolhatnánk meg. Persze alapból sem fürdünk mindannyian teli kádban minden nap és alapból sem folyatjuk a vizet feleslegesen perceken keresztül, ezért a valós érték ennél jóval alacsonyabb, mégis nagyon jelentős mennyiség.
Vízfogyasztásunk túlnyomó többsége azonban nem közvetlenül a lakossághoz köthető: az ipar a lakosságnál több mint ötször nagyobb vízmennyiséget használ, de a mezőgazdaság is jelentős felhasználó. Az általánosítás azonban itt nem helyénvaló. A különböző mezőgazdasági és ipari termékeknek nagyon eltérő „vízlábnyoma” lehet, így érdemes megvizsgálni, hogy a különböző fogyasztási cikkek választásával, vagy épp mellőzésével hogyan segíthetjük a vízpazarlás elleni küzdelmet.
A fogyasztásunk ára vízben kifejezve
A következőkben megadott értékek minden esetben a teljes értékláncra vonatkoznak, tehát, például egy adott húsfajta vízlábnyomának megadásakor figyelembe vesszük az állat itatásához használt vízen kívül a takarmánynak használt növények öntözéséhez felhasznált vizet is. Kezdjük a legalapvetőbb fogyasztási cikkekkel, az élelmiszerekkel:
- 1 kiló kenyér előállításához 1600 liter vízre van szükség, míg 1 liter tej valamivel több mint 1000 litert kíván.
- Egyetlen tyúktojás 200 liter vízbe kerül.
- Egy csésze kávé 140 liter vízhasználattal jár.
A vízlábnyom bajnokai az élelmiszerek mezőnyében azonban a húsfélék.
- Egy kilogramm csirkehús előállításához 4000,
- a sertéséhez 6000,
- a szarvasmarháéhoz több, mint 15000 liter vizet használunk fel.
Érdekesség, hogy a tenyésztésbe vont rovarfajták vízigénye még a csirkehús vízlábnyomának is csak a töredékét teszi ki (erre nagyon eltérő adatok állnak rendelkezésre, a termelés csekély volta miatt nincsenek egységes számadatok, de még a legnagyobb értékek is jóval csekélyebb vízlábnyomot mutatnak, mint a csirkehúsé).
Az sem célravezető azonban víztakarékossági szempontból, ha mindennap két Big Mac-kel támogatjuk a szarvasmarha ágazatot. A környezeti és társadalmi szempontból is elfogadható megoldás valahol a kettő között van: ha húst fogyasztunk, válasszuk minél gyakrabban a szárnyasokat, kevésbé gyakran a sertést és lehetőleg csak alkalmanként a marhahúst, így radikális életmódváltoztatás nélkül segíthetjük a vízpazarlás elleni küzdelmet.
Ritkán gondolunk arra, hogy egy-egy általunk hordott ruhadarab elkészítéséhez mi mindenre volt szükség, pedig, ha utánanézünk, meglepő számokat láthatunk. Akár természetes (gyapot, gyapjú), akár szintetikus anyagból készülnek ezek a termékek, az értéklánc minden lépcsője növeli azok vízlábnyomát.
Ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma nem is a gyapot öntözéséhez vagy a juhok takarmányozásához felhasznált víz, hiszen az a talajvízbe leszivárogva egy idő után visszakerül a természet vízkörforgásába. Az igazán komoly problémát a textilipari eljárásokhoz elhasznált víz és a belőle származó sokkoló mértékű szennyvíz jelenti.
A Földön előállított szennyvíz 20%-áért a divatipar a felelős.
Ez az arány különösen megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy hány olyan ágazat van, mely nagy mennyiségű szennyvizet állít elő.
A vegyipar, a nehézpar, a műtrágyagyártás, csak hogy néhányat említsünk, mind megteszik ezt, mégis a divatipar felel az összes mennyiség egyötödéért. Ráadásul a legnagyobb fast-fashion-ipari területek általában szubtrópusi-trópusi területeken lelhetők fel (India, Pakisztán, Banglades, Indonézia, Malajzia, Kína). Ezekben az országokban lenyűgözően gazdag az édesvízi és tengeri ökoszisztémák eredeti, természetes biodiverzitása, melyet megtizedel a vizekbe ömlő temérdek szennyvíz és a textíliák mosásából eredeztethető mikroműanyag szennyeződés.
Az élelmiszerekhez hasonlóan azonban itt is elvetjük a szélsőséges reakciókat. Bármennyire is jelentős károkat okoz a környezetünknek a növekvő divatipar, senkitől sem elvárható, hogy húszévente vegyen új cipőt, és csak akkor vegyen új ruhát, ha a régi használhatatlanná vált. Ezzel együtt viszont két hetente ruhaboltokba járni sem követendő példa. Számos olyan megoldás kínálkozik, melyeknek köszönhetően nem kell sanyargatnunk magunkat, de a bolygónkat sem tesszük tönkre.
Ez a mentalitás ma kihalni látszik, azonban ma is léteznek cipészek és ruhajavítók, jóllehet a sokféle műanyagot tartalmazó cipőket és ruhákat sem lehet már javítani minden esetben. Sokat hangoztatott érv, hogy a fast-fashion korában olcsóbb új terméket vásárolni, mint a régit megjavíttatni. Valóban tapasztalhatunk ilyen eseteket is, azonban a megcsappant keresletnek engedelmeskedve az említett szakemberek kénytelenek lefaragni az áraikat, így sokszor mégis a javíttatás lehet a gazdaságos megoldás, környezetvédelmi szempontból pedig mindenképp ez az indokolt. Itt is vissza kell térni az újrahasznosítható és javítható alapanyagokból való gyártásra.
Környezetbarát alternatívát nyújthatnak még a régebben szégyenfoltnak számító, napjainkban viszont a fiatalok körében egyre divatosabb használtruhaboltok. Ezek egyébként a zöld gondolat marketingként történő felhasználására is jó példák. Egy korábban negatívan megítélt jelenség népszerűvé vált, mert kialakult vele kapcsolatban az a feltételezés, hogy zöld, fenntartható. Számos cég használja ki ezt a kurrens fogyasztói hozzáállást. A használtruhák vásárlásával valóban csökkenthetjük a divatipar által termelt szennyvíz mértékét, így ebben az esetben valódi zöld marketingről és nem zöldre mosásról beszélhetünk.
Jól látható, hogy mind a mindennapi teendőink, mind a fogyasztásunk kapcsán dönthetünk úgy, hogy spórolunk a vízzel, és ha mindkét területen a társadalom jelentős része dönt felelősségteljesen, annak már nem elhanyagolható, hanem számottevő hatása lehet az emberiség vízhasználatára és környezetünk fenntarthatóságára.
