A Klímapolitikai Intézet Zöld Lámpa podcastjének legfrissebb adásában Dr Bert J.M. de Vries volt a vendégünk, aki a Groningeni Egyetem Energia és Környezeti Intézetének társalapítója. Dr de Vries a fenntartható erőforráshasználatból írta doktori disszertációját a Groningeni Egyetemen. Szakmai életútja során klímamodellezéssel is foglalkozott az IPCC-nél, emellett számos könyvet és tanulmányt publikált.

Az ideális energiamix kapcsán a professzor megjegyezte, hogy jelenleg egy energiaátállási folyamat zajlik Európában, melynek során a viszonylag olcsó fosszilis energiahordozókról nem szénalapú energiatermelési módszerekre igyekszünk átállni. Ez az energiaátállási folyamat azonban jóval kevésbé egységes Európa-szerte, mint az ezt megelőző átállás, melynek során szénről kőolajra és földgázra tértünk át. Akkor ugyanis az olcsó energiahordozóknak köszönhetően az országok nagyrésze különösebb lemondás nélkül meg tudta hozni ezt a döntést, ma azonban jóval nagyobb hatással vannak az átállás lehetőségeire a regionális adottságok.

A megújuló energiaforrások kapcsán szó esett arról, hogy a megújuló energia ára gyorsabban csökken, mint ahogy azt az 1990-es években az IPCC-vel előre jelezték. 6-8 évvel ezelőtt már olcsóbb volt a széllel vagy nappal megtermelt energia, mintha ugyanazt az energiát szénnel állítottuk volna elő. A költségek ráadásul továbbra is csökkennek. A megújulók kapcsán azonban egy rendszerszintű problémát is fontos megemlíteni: korábban az energiát szinte teljes mértékben nagyméretű erőművekkel termeltük, melyeket szén- gáz- olaj-, vagy atomenergia működtetett. Ezek teljesítményét az aktuális energiaigényhez igazíthattuk, így állandóan biztosított volt az ellátás. A szél- és napenergiával ugyanezt nem tudjuk megtenni, hiszen teljesítményük az időjárástól függ. A professzor ezt nevezte a következő 20 év egyik nagy kihívásának.

E problémára azonban több megoldás is kínálkozik. Az egyik ilyen megoldás egy hatékony időjárás-előrejelző rendszer és egy kiterjedt európai szintű energiahálózat közös használata. Annak tudatában, hogy a kontinens különböző pontjain mennyi szél- és napenergia-termelésre számíthatunk a következő napokban képesek lehetünk felkészülni az energia túltermeléses helyekről alultermeléses helyekre történő szállítására. A másik megoldás az energiatároló-kapacitás kialakítása. Ennek egyik lehetősége a többletenergia felhasználása víz felpumpálására egy olyan helyre, ahonnan később egy turbinán keresztül ereszthetjük le, ezzel energiát termelve. Emellett egyre nagyobb teljesítményű akkumulátorok állnak rendelkezésre az energia tárolására.

A felmelegedéssel és a klímacéljainkkal kapcsolatban a professzor véleménye nem nevezhető optimistának, de a legpesszimistább állásponttól is távol áll. Elhanyagolható esélyt lát arra, hogy 1,5 oC alatt tartsuk a felmelegedést az iparosodás előtti hőmérséklethez képest és azt is komoly kihívásnak gondolja, hogy 2 oC-on belül maradjunk. Ezt egyfelől azzal indokolja, hogy a most kibocsátott üvegházhatású gázok még évtizedekig, vagy akár évszázadokig a légkörben maradnak, így, még ha nullára is csökkentjük a kibocsátásainkat (amire természetesen semmi esély nem mutatkozik), akkor is számolni kellene egy csúszással a rendszerben.

Az ÜHG-koncentráció azonnali csökkentése csak akkor lenne lehetséges, ha elkezdenénk ezeket a gázokat kivonni a légkörből. Vannak ezen a területen ígéretes fejlesztések – lásd pl. a DAC (Direct Air Capture) technológiák – de kérdés, hogy mekkora volumenben lesz lehetséges a szén-dioxid levegőből való kivonása. Másfelől továbbra is nagyrészt a fosszilis energiahordozóktól függ az életmódunk, hiszen ezek még ma is 80-90%-át fedezik az energiafelhasználásunknak. Ahhoz ráadásul, hogy ez az arány drasztikusan csökkenjen a következő évtizedekben a fejlődő országok életszínvonal-növekedését is le kellene lassítanunk és a saját fogyasztásunk szintjét is vissza kellene szorítanunk. A professzor pedig egyikre sem lát esélyt. 2,5-3 oC-on belül maradni már kivitelezhetőnek tűnik, ebben az esetben azonban még gyakoribbá válnának az időjárási szélsőségek, melyek elsősorban nem a probléma okozóit, azaz az iparilag fejlett országokat sújtják, hanem a kiszolgáltatott helyzetben lévő fejlődő országokat.

Európa globális szerepe kapcsán a professzor kifejtette, hogy bár a klímaváltozás alakulása elsősorban az USA-ban és Kínában fog eldőlni, Európának továbbra is kulcsszerep juthat. A Kínához képest jóval demokratikusabb berendezkedésünk, és az Egyesült Államokhoz képest erősebb társadalmi szolidaritásunk azt eredményezheti, hogy Európában olyan klímapolitikát lehet majd keresztülvinni, melyet az emberek jelentős része támogat, emellett pedig valódi változást hozhat. Ez a felfogás az autokrata kínai döntéshozás és a nagyrészt piaci alapon működő amerikai politika számára is példát mutathat klímapolitikai kérdésekben.

Hallgasd meg a podcast beszélgetésünket a Klímapolitikai Intézet Youtube csatornáján!