Miért működnek egyes klímaegyezmények, mások pedig miért nem?
Absztrakt
Nem nehéz látni az utóbbi évek és évtizedek klímaegyezményeinek hiányosságait. Gyakran elégtelen vállalásokkal élnek, az elégséges vállalásokat semmi sem képes betartatni, sok fontos döntést pedig későbbre halasztanak. Meglepőnek tűnhet ez annak fényében, hogy a mai értelemben vett környezet- és klímavédelem hajnalán születtek olyan megállapodások, létrejöttek olyan nemzetközi együttműködések, melyek fontos problémára igyekeztek választ adni és sikerrel is jártak.
A számonkérhetőség és a kényszer hiánya egy fontos része ennek a különbségnek, azonban nem magyarázható kizárólag ezzel. A kényszerítő erő mellett a gazdasági és stratégiai érdek is fontos szerepet játszik abban, hogy a klímaváltozás komplex problémaköre lassan talál megoldásra. Emellett a jól körülhatárolható, pontos, félreérthetetlen elvárások is hiányoznak, ugyanis elvont, félreérthető és megfoghatatlan javaslatokkal egyik ország sem tud mit kezdeni. Az emberiségnek rendelkezésére áll az a szellemi és gazdasági háttér, amely lehetővé teszi a klímaváltozás okozta problémák megoldását, és ha időt adunk a folyamatnak, ugyanolyan szemmel látható sikereket tudunk majd elérni, mint az ózonvédelem területén. A folyamatok sebessége nem lesz és a realitás talaján maradva nem is lehet ugyanaz.
Bevezetés
Számos kritika éri az évről-évre megrendezésre kerülő COP konferenciákat, melyek az ENSZ klímacsúcsát jelentik. Az utóbbi években ezek a kritikák leginkább arra a képmutató jelenségre vannak kihegyezve, hogy a világ vezetői magánrepülőkkel utaznak a bolygó távoli pontjaira, hogy ott aztán megvitassák, mit kellene tennünk a klímavédelem érdekében. Emellett sokan kritizálják a Párizsi éghajlatvédelmi egyezményt és az azt megelőző nemzetközi megállapodásokat, mondván, hogy kényszerítő erő híján nincs valós hatásuk. Valóban a magángépekkel és a kényszerítés hiányával van a probléma? Valóban nem működnek ezek az egyezmények? Ha léteznek olyan megállapodások is, amelyek jól működnek, annak mi lehet az oka? Ezekhez hasonló kérdésekre kerestük a választ elemzésünkben.
COP
A COP-sorozat, hivatalos nevén United Nations Climate Change Conference (ENSZ klímaváltozási konferencia) 1992-ben indult útjára Rio de Janeiroban, akkori jogelődjének, az Earth Summitnak köszönhetően. Az első, nevében is a COP-sorozatba illeszkedő konferenciát 1995-ben Berlinben tartották, azóta pedig (2020 kivételével) minden évben megrendezték.
Az utóbbi években ráadásul különös figyelmet kapott a rendezvénysorozat, mely már a 2010-es években is széleskörben ismert volt, hiszen a klímatudatosság folyamatosan erősödött világszerte. Ez a figyelem azonban inkább negatív fényben tünteti fel a COP-ot, ennek legismertebb példája a képmutatás felrovása, nevezetesen, hogy a világ vezetői nagymértékben hozzájárulnak a klímaváltozáshoz, amikor magángépeikkel klímaváltozás-konferenciára utaznak. Ez azonban inkább hangzatos vád, mint szakmai kritika: ha a COP konferenciákon olyan fajsúlyos megállapodások születnének, amelyek jelentős mennyiségben visszaszorítják az emberiség ÜHG-kibocsájtását, és amelyek kidolgozásához a világ vezetőinek jelenlétére van szükség, akkor joggal mondhatnánk, hogy megéri. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy ilyen megállapodások születnek-e.
Az utóbbi évek tapasztalataiból semmiképpen sem ez tűnik ki. A 2015-ös párizsi COP 21 eredményezte az egyik legismertebb klímaegyezményt, melyet kritizálói számos ponton támadnak. A dokumentum képlékeny és kevés konkrétumot tartalmazó szövege már magában is beszédes. A 196 aláíró ország arra tett vállalást, hogy „amilyen hamar lehetséges” csökkenti karbonkibocsájtását, és az iparosodás előtti hőmérséklethez képest „jóval 2 oC alatt” tartja a globális felmelegedést. A szöveg megfogalmazása mellett annak tartalma is határozatlan és konkrétumoktól mentes. A tagállamok maguknak tűzik ki a kibocsájtáscsökkentési céljukat, megkötés nélkül, önkéntes alapon. Ráadásul nem csak a csökkentés mértékének minimuma nincs meghatározva, még a cél kitűzésének időpontját sem írja elő az egyezmény. Sokak szerint a megállapodás legnagyobb hiányossága mégis az, hogy nincs semmi kényszerítő ereje, és ha egy adott tagállam nem képes elérni csökkentési célját a megadott határidőre, az semmilyen következménnyel nem jár, talán némi szégyenérzetet leszámítva.
A határozatlan intézkedéscsomagnak meg is van az eredménye.
Forrás: Climate Action Tracker, 2022. december
A fenti térkép több mutató alapján osztályozza az országokat. Mindegyik azt hivatott eldönteni, hogy mennyire ambiciózusak az adott állam vállalásai, mennyire igazodnak a jogszabályi előírások a meghatározott célokhoz, illetve mennyire átlátható és egyértelmű ez a szabályozás, azaz, hogy összességében mennyire járul hozzá az ország ahhoz, hogy a globális felmelegedést 1,5 oC alatt tartsuk. A sárga szín azt jelzi, hogy a hozzájárulás „majdnem elégséges”, a narancsszín „elégtelen” hozzájárulást takar, a vörös országok „erősen elégtelen”, míg a sötétszürke országok „veszélyesen elégtelen” mértékben járulnak hozzá ennek a célnak az eléréséhez. A világosszürke és fehér országokról nincs adat. Az eredeti térkép jelmagyarázatában a zöld szín is megjelenik, mely elégséges hozzájárulást jelöl, azonban jól látszik, hogy még a „majdnem elégséges” kategóriába is alig esik néhány ország, az elégséges kategóriába pedig egy sem.
A 2015-ös COP-ot követő néhány év konferenciái valamilyen módon kötődtek a párizsi klímaegyezményhez: megerősítették annak fontosságát, új javaslatokat tettek a vállalások elérésére, a 2 0C-os határt kiegészítették azzal, hogy „lehetőség szerint” 1,5 0C alatt kell tartani a globális felmelegedést. A valóságban azonban nem történt számottevő előrehaladás.
A 2016-os COP erőteljes kritikák kereszttüzébe került, amiért megfigyelőként fosszilis energiahordozókhoz köthető lobbiszervezetek és a World Coal Association is jelen volt a konferencián. Az eseményről emellett az a vélemény alakult ki a médiában, hogy a retorika szintjén erőteljes, valós előrelépés terén azonban gyenge teljesítményt tudhat magáénak.
A 2017-es konferencián a két évvel korábbi párizsi egyezmény megvalósításának irányvonalait igyekeztek meghatározni. A COP 23 a szokásosnál kézzelfoghatóbb eredménnyel is járt: létrejött a Powering Past Coal Alliance, egy széntüzelés kiszorítására alakult szövetség, melyhez államok, városok és cégek is csatlakoztak, 2021-ben Magyarország is. A tagok célja a meghatározott időpontig (hazánk esetében 2025-ig, az összes tagállam esetén legkésőbb 2030-ig) kiszorítani a széntüzelést az energiatermeléséből, kivéve azon erőművek esetében, ahol a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás megoldott. Az egyezmény eredményeiről csak néhány év múlva lehet majd érdemben beszámolni, az azonban elmondható, hogy ezen a COP-on történt valami a hangzatos megszólalásokon és a párizsi egyezmény megerősítésén kívül.
A COP 24 is a párizsi egyezmény célkitűzéseinek implementálásáról szólt, azonban számos kérdést a következő konferenciára halasztottak. A 2019-es COP25 sem zárult zajos sikerrel, és bizonyos sürgős kérdések, például a karbonkvóta-kereskedelmi rendszer fejlesztése a következő évi eseményre tolódott át, amelyből végül kétéves várakozás lett, hiszen 2020-ban a COVID miatt elmaradt a COP.
A 2021-es, Glasgowban megrendezett COP 26 némileg túlmutatott a 2015-ös párizsi megállapodáshoz fűzött lábjegyzeteken, azonban kényszerítő erőt továbbra sem adott a vállalások betartatására. A konferencián megállapították, hogy erőfeszítéseket kell tenni, hogy ne csupán 2, hanem 1,5 oC alatt tartsuk a globális felmelegedést az iparosodás előtti hőmérséklethez képest. Számos ország tett vállalást a karbonsemlegesség elérésére különböző határidőkkel.
Ezek között volt Brazília, a Kongói Demokratikus Köztársaság és Indonézia, a három legnagyobb trópusi esőerdős területtel borított ország. A kézzelfogható, konkrét, ellenőrizhető és kikényszeríthető vállalások azonban ebben az évben is elmaradtak. Greta Thunberg zöldaktivista így foglalta össze röviden a konferencia eredményeit: Bla, bla, bla.
A 2022-es COP 27 is megkapta a maga kritikáit, itt azonban született egy döntés, amit többen a 2015-ös párizsi klímaegyezmény óta meghozott legfontosabb klímaügyi intézkedésnek neveztek. Javaslat született egy alap létrehozására (loss and damage fund) melynek célja a klímaváltozás által leginkább sújtott területek pénzügyi és humanitárius megsegítése katasztrófahelyzet esetén. Az alap a klímaváltozáshoz legkevésbé hozzájáruló, ám annak következményeitől legtöbbet szenvedő fejlődő országokat hivatott segíteni, azonban (ahogy azt a COP-tól már megszoktuk) a konkrét intézkedések még tisztázatlanok. A részletek kidolgozása, nevezetesen, hogy mely államok fognak befizetni az alapba és mennyit, mire lesz ez az összeg elég, és pontosan milyen események következtében, mely országok számára lesznek felhasználhatók az itt felhalmozott források, mindez még várat magára. Az egyezség az alap létrehozásáról azonban megszületett, ami fontos üzenet a fejlődő országok felé.
A 2015 óta kevés újat mutató és kötelező érvnyű vállalásoktól mentes COP konferenciák joggal vívták ki a világ ellenszenvét, és, mivel a globális kibocsájtások tovább növekednek, még a magángépes közhely is egy jogos kritikának tűnik. Évről-évre megfogalmazódnak jó ötletek, azonban ezek ritkán öltenek testet valós vállalásokban, vagy éppen a mindenkori következő évre késleltetik a kidolgozásukat. Valami tehát hiányzik a COP-hoz köthető intézkedésekből, és ez talán nem csak a kényszerítő erő.
Pozitív példa: ózonvédelmi egyezmények
Az ózonréteg a sztratoszférának az a része, ahol a három oxigénatomos ózonmolekulák nagyobb mértékben (bár még mindig szinte elenyésző arányban) fordulnak elő, mint a légkör többi részén. Ennek a rétegnek kulcsfontosságú szerepe van a földi élet szempontjából, hiszen az ultraibolya-sugárzás káros hullámhossz-tartományának a nagyrészét kiszűri, így az nem károsítja az élőlényeket.
1974-ben kutatás született arról, hogy a CFC (chlorofluorocarbon) nevű vegyületcsoport tagjai károsítják az ózónréteget, csökkentik annak ózonkoncentrációját, így több egészségkárosító sugárzás juthat el a Föld felszínére. Ezeket a vegyületeket széleskörben használták épületek szigetelésére, hűtőgépekhez, csomagolóanyagként és különböző spray-k hajtógázaként. 1985-ben felfedeztek egy „ózonlyukat”, pontosabban erőteljes ózónkoncentráció-csökkenést az Antarktisz fölött és bebizonyították, hogy ez az emberi eredetű CFC-kibocsájtáshoz köthető.
Ekkor vette kezdetét az a páratlan hatékonyságú nemzetközi összefogás, amelyre a klímaaktivisták napjainkban csak irigységgel tekinthetnek. A Bécsi Egyezmény az Ózonréteg Védelméről és a Montréali Protokoll közös eredményeként a CFC-k előállítása felére csökkent 1987-re. 1990-ben kiterjesztették a Montréali Protokollt, mely innentől előírta a fejlett országok számára, hogy tiltsák be a CFC-k használatát 2000-re, a fejlődő országoknak pedig ugyanezt 2010-re.
Az egyezménynek napjainkban 198 ország, beleértve az összes ENSZ tagország a tagja. Mivel a protokoll nem csak a CFC-k előállítását tiltotta meg az aláírók számára, hanem még az egyezményhez nem csatlakozó államokkal való CFC-kereskedelmet is, nem maradt olyan számottevő szereplő, amelynek érdekében lett volna kimaradni belőle.
A gyors, határozott és kényszerítő erővel bíró intézkedések azt eredményezték, hogy az „ózonlyuk” regenerálódni látszik: az atmoszféra különböző részein hosszabb-rövidebb időn belül, de visszaállhat az eredeti sűrűsége. A sarkoktól távol eső területek fölött már 2040-re visszanyerheti régi potenciálját, az Északi-sarkkör fölött 2045 körül, az Antarktisz fölött 2066-ra következhet be ugyanez. Egy nemzetközi egyezmény sikere és sikertelensége mellett is könnyű érveket felhozni, de egy ózonvédelmi egyezmény, amely elérte, hogy az ózonréteg mérhetően gyógyulni kezdjen, talán vitán felül sikeresnek nevezhető.
Mi a különbség?
Évtizedek óta majd’ minden évben megrendezésre kerül egy COP, amely inkább ígérget, kevésbé ér el látványos eredményeket. Ezzel szemben egy 36 éve aláírt és 33 éve kiterjesztett egyezmény elérte a célját és egy egész bolygónk szempontjából létfontosságú problémakörben tud látható eredményeket felmutatni. Miben rejlik előbbi gyengesége és utóbbi ereje?
Felhozhatnánk indoknak, hogy az ózonkárosodás rövidtávon is komoly egészségügyi következményekkel jár az emberiségre és a bolygó tágabb értelemben vett élővilágára, így nem kellett további motiváció a CFC-k betiltására. Ez azonban ma már nem állja meg a helyét, hiszen a légszennyezéssel, globális felmelegedéssel és tágabb értelemben vett klímaváltozással kapcsolatban is bizonyosságot nyert, hogy óriási károkat okoz a népegészségügyben és az élővilágban is, mégis késnek a határozott intézkedések. Máshol kell keresni a megoldást.
Az első és legkézenfekvőbb válasz a már sokat emlegetett kényszerítő erő. Az utóbbi évek párizsi egyezményre épülő COP-tárgyalásai semmilyen módon nem igyekeznek erős szabályozással élni, szigorú határidőket szabni és szankciókat kilátásba helyezni. A Montréali Protokoll ezzel szemben pontosan előírta, hogy mit vár az aláíróitól, konkrét határidőt rendelt az elvárásaihoz, és kereskedelmi szankciókat helyezett kilátásba a nem csatlakozó államok számára. Ez mindenképpen egy fontos része a válasznak, de többrétű a probléma.
A második releváns különbség a két problémakör között az intézkedések meghozatalához, vagy éppen megkerüléséhez fűződő gazdasági és stratégiai érdek. Természetesen a CFC-vel működő termékeknek is hatalmas piaca volt és komoly gazdasági érdek kötődött ezekhez az iparágakhoz. Van azonban két nagy különbség a CFC-k és a klímaváltozáshoz szorosan kötődő ágazatok között. Az első a két terület mérete: bár a korábbi CFC-termékek piacát is tekinthetjük nagynak, méretében össze sem hasonlítható az energetika, a közlekedés, az ipar és a mezőgazdaság volumenével. Sokkal komolyabb gazdasági érdekek sérülnének, ha utóbbiak szerkezetében kellene hirtelen drasztikus változást eszközölni.
A második különbség a káros anyagok és folyamatok pótolhatósága: bár a CFC-ket más ózonkárosító vegyületekkel együtt a világ nagyrészén betiltották, napjainkban is lehet dezodort és hűtőgépet vásárolni, vagy leszigetelni a házunkat, a szektorok tehát alkalmazkodtak a tevékenységük egy elemének betiltásához, képesek voltak cirkálóként manőverezni a világpiacon. Az energetika, a közlekedés, az ipar és a mezőgazdaság ezzel szemben repülőgép-anyahajókra hasonlítanak: gyorsan és drasztikusan nem tudnak irányt változtatni. Természetesen léteznek technológiák, melyekkel zöldíthetők a klímaváltozáshoz leginkább kötődő szektorok, ezek azonban képtelenek néhány év leforgása alatt teljesen felváltani az évszázadok, gyakran évezredek óta alkalmazott technikákat, úgymint a szénégetést. A környezetszennyező és klímaváltozást okozó eljárásokhoz van az emberiségnek megfelelően kiépített infrastruktúrája és eszközei. Ez lassan meg tud változni és meg is kell változnia, azonban a Montréali Protokoll eredményeihez hasonló hirtelen sikerekben nem reménykedhetünk.
A harmadik lényeges eltérés az ózonvédelem és a klímavédelem között a problémára adott válaszok specificitása. Az ózonréteg visszaállítását célzó előírások pontosan meg tudták határozni, melyek azok a kemikáliák, melyeknek előállítását és kereskedelmét be kell tiltani, hogy elérjük a kívánt eredményt. A klímakonferenciákon ezzel szemben már konkrétumnak számít, ha a felmérhetetlenül komplex kibocsájtáscsökkentésnél már eggyel pontosabban fogalmaznak és a széntüzelés csökkentését írják elő, azaz javasolják.
Azonban még ez a „konkrétum” is több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol: Mi legyen azokkal az erőművekkel, melyek csak szénnel tudnak működni? Mit tegyenek azok az országok, melyeknek energiamixében a szén uralkodik? Kezdésnek elég, ha csak a lignit és a barnakőszén tüzelésével hagyunk fel? Kivezetés helyett járható út lehet a megkötőkapacitásról gondoskodni? A nemzetközi tárgyalások lomha folyamatok, melyeknek eredményei a szintén lomha nemzeti szintű kormányzatokhoz kerülnek értelmezésre, akik nem tudnak hatékonyan dolgozni a többértelmű, képlékeny és nehezen értelmezhető javaslatokkal.
A klímavédelmi megállapodásoktól tehát nem számíthatunk olyan gyors és látványos sikerekre, mint az ózonvédelmi egyezményektől, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene folytatnunk a klímaváltozás elleni küzdelmet.
