Az amerikai klímapolitika múltja, jelene és jövője az elnökválasztás fényében

Az összkép

Jól mutatja, hogy nagyvonalakban, adminisztrációtól függetlenül mik az amerikai klímapolitika tendenciái, ha megvizsgáljuk az egy főre jutó szén-dioxid kibocsátást egy hosszabb időtartamra vonatkozóan.

Az egy főre jutó kibocsátások 2000-ben tetőztek nagyjából 20,5 tonnánál. Az ábrán látható utolsó, 2020-as érték csalóka, hiszen a COVID első éveiben a drasztikus életmódváltozásnak köszönhetően jelentősen csökkentek a kibocsátások világszerte. Azonban még 2000 és 2019 között is számottevő csökkenés figyelhető meg az egy főre jutó kibocsátásokban, mintegy 28%-kal csökkent ez az érték.

Az ábráról emellett az is leolvasható, hogy észlelhetők ugyan kisebb hegyek és völgyek a vonalon, azonban a 21. század elnökeinek alapvető célja jól láthatóan a kibocsátások csökkentése volt, és ez a társadalmi akarattal is találkozni tudott. Ez a csökkentési szándék tehát amerikai nemzeti minimumnak tekinthető, azonban árnyaltabb képet kapunk a klímaváltozás elleni küzdelem részleteiről, ha elnökségről elnökségre is megvizsgáljuk az ezzel kapcsolatos szakpolitikákat és az eredményeket.

Barack Obama

A klímaváltozás elleni küzdelem hagyományosan a demokraták témája az USA-ban, legalábbis a 2010-es évek elején még az volt, és Obama kommunikációjában is fontos szerepet kapott. A kommunikáción túl azonban elsősorban a második Obama-ciklus hozott számottevő eredményeket. Ahogy a fenti diagramról is leolvasható, az egy főre jutó szén-dioxid kibocsátás hol magasabb hol alacsonyabb értékeket vett fel a 2010-es évek elején. A folyamatos, évről évre történő csökkenés a 2013-2016 közötti időszakra következett be. Nem véletlen, hogy a második Obama-ciklusra tehetők a legfontosabb (kommunikáción túli) intézkedések a klímavédelemmel kapcsolatban.

2014-ben jelentették be és 2015-ben indították útjára a Clean Power Plan nevezetű intézkedéscsomagot. A Terv célja az volt, hogy 32 százalékkal csökkentse a szén-dioxid kibocsátást 2030-ra a 2005-ös szinthez képest. A 2005-ös évet bázisévnek megadni kevésbé ambiciózus, mint az EU-ban leggyakrabban használt 1990-est, mivel (ellentétben Magyarországgal és hasonlóan a legtöbb nyugat-európai országhoz) az USA nem csökkentette, hanem jelentősen növelte a kibocsátásait 1990 és 2005 között. Az USA növekvő népességét figyelembe véve azonban így is egy merész vállalás egy több mint 30 százalékos csökkenést célul kitűzni egy 25 éves periódusra. A célkitűzés elképzelhető, hogy még teljesülni is fog: a Terv elindításakor, tehát 2015-ben 13 százalékkal volt alacsonyabb az USA kibocsátása, mint a bázisévben, 2005-ben, 2022-re pedig 18 százalékkal sikerült csökkenteni a kibocsátásokat a bázisértékhez képest. A hátralévő 6 év adminisztrációinak tehát még jelentős lépéseket kell tenniük a kibocsátáscsökkentések érdekében, de nem tűnik elérhetetlennek a cél.

Az amerikai választók klímaváltozásról alkotott képéről sokat elárul, hogy hogyan kommunikálták a Clean Power Plan-t. Természetesen felhívták a figyelmet a klímaváltozás egészségügyi kockázataira is, azonban elsősorban a pénzügyi értelembe vett számszerűsítésre törekedtek: mennyibe (hány milliárd dollárba) kerülnek az országnak az időjárási szélsőségek évente, és mennyit spórolhatnak az amerikai háztartások a számláikon a Tervnek köszönhetően. Az, hogy a Terv az Obama-adminisztráció utolsó éveiben fogant jól mutatja, hogy mikor kezdte el a klímaváltozás emberek széles tömegeit igazán érdekelni, belőlük tényleges szorongást, félelmet kiváltani. A Terv kommunikációja pedig azt szemlélteti, hogy pontosan miért félnek az emberek az éghajlat megváltozásától. Bármennyire is elvvezéreltnek tűnhetett az obamai klímapolitika, azzal kapcsolatban nagyon is pragmatikusan működött, hogy hogyan lehet érdekeltté tenni az embereket a klímaváltozás elleni küzdelemben.

A Clean Power Plan mellett a második Obama-ciklus leglátványosabb klímapolitikai törekvése a párizsi éghajlatvédelmi egyezményhez való csatlakozás volt. Ez a csatlakozás Obama szempontjából elsősorban szimbolikus jelentőségű volt, hiszen az, hogy az egyezmény tagjaként milyen célokat tűz ki és ér el az USA, már a következő elnöki ciklusok hatáskörébe tartozott. Mégsem elhanyagolható lépés, hiszen a világ második legnagyobb kibocsátója, és legnagyobb gazdasága tűzte zászlajára az éghajlatváltozás elleni küzdelmet.

Forrás: saját szerkesztés World Bank alapján

Donald Trump

Obamával ellentétben az USA legutóbbi republikánus elnöke klímatagadóként, a klímaváltozás elleni küzdelem ellenségeként él a köztudatban. A kommunikációját tekintve rászolgált erre, hiszen a globális felmelegedés tényét tagadó bejegyzései jelentek meg a közösségi médiában, és felszólalásaiban is gyakran bírálta az éghajlatváltozás megfékezésének módszereit, melyek szerinte ellentétesek az ország gazdasági érdekeivel. Legtöbben azonban azért tartják klímatagadónak, mert elnöksége alatt kiléptette az országát a párizsi éghajlatvédelmi egyezményből.

Trump azzal indokolta a távozást, hogy a párizsi egyezmény, mely szerinte a velejéig romlott, a szennyezőket védi, az amerikaiakat bünteti és egy vagyonba kerül. A kilépést már 2017 nyarán bejelentette, azonban ennek feltétele, hogy az adott ország legalább három éve tagja legyen az egyezménynek és ezután még egy évnek kell eltelnie, hogy a kilépés hatályba lépjen. Ironikus módon mindez azt eredményezte, hogy 2020. november 4-én történhetett meg a kilépés, egy nappal azután, hogy Joe Biden megnyerte az amerikai elnökválasztást. Mivel Bidennek a későbbiekben tárgyalt okokból fontos volt az egyezményhez való csatlakozás, Trump kilépése alig több mint két hónapig volt érvényben.

Az alább látható bejegyzések és megszólalások jól mutatják, hogy az elnök milyen kritikusan gondolkodott a klímaváltozás kérdéséről, és ezzel látszólag ellentmondásban, mennyire szívügyének tekintette a környezet védelmét.

Donald Trump ellentmondásos bejegyzései a klíma- és környezetvédelemről (BBC, 2020)

Trumppal kapcsolatban elsősorban nem azt érdemes vizsgálni, hogy a kommunikációját tekintve élharcosa-e a klíma- és környezetvédelemnek, hanem azt, hogy az ezzel ellentétes irányba mutató kommunikációja politikai marketingfogás volt-e, amellyel az üzleti szemléletben gondolkodó amerikai közvéleményt akarta megnyerni magának, vagy a tényleges klíma- és környezetpolitikája is romboló hatású volt.

Ha a legtöbbet vizsgált mérőszámot, a szén-dioxid kibocsátást nézzük, a következő mondható el Trump elnökségének négy évéről: 2017-ről 2018-ra növekedés, 2018-ról 2019-re csökkenés, 2019-ről 2020-ra ismét csökkenés volt megfigyelhető (utóbbi nem írható az elnök számlájára, a lezárások miatt a világ nagyrészén kibocsátás csökkenést tapasztaltak). Ez a növekedés és csökkenés (nem számítva a 2020-as év értékét) ráadásul mindössze 3-3 százalék körül alakult, így azt állapíthatjuk meg, hogy Trump elnöksége alatt a klímapolitika hatására se nem csökkent se nem nőtt érdemben az USA kibocsátása, tehát Trump nem tekinthető sem a klímavédelem élharcosának, sem olyan agresszív klímarombolónak, amilyet a kommunikációja alapján várhatnánk. Affordable Clean Energy projektjében láthatóan előrébb sorolta előbbit, azaz az energia megfizethetőségét, mint fenntartható termelését, azonban az ő elnöksége alatt is nőtt a megújuló energiaforrások aránya az amerikai energiamixben. Ez a kettősség nem bizonyítja se közömbösségét a fenntartható energiatermelés iránt, se azt, hogy óriási eredményeket ért volna el a tiszta energiáért folytatott küzdelemben, hiszen mind az energiaigény, mind a megújuló energiatermelés globálisan növekedett ebben az időszakban. Klíma- és környezetpolitikáját tekintve Donald Trump egy átlagos amerikai elnöknek tekinthető.

A 2020-as választások idején ráadásul a választóknak sürgősebbnek és égetőbbnek tűnő problémájuk is volt, mint a sokáig elsőszámú prioritásként kezelt klímaváltozás. Trump választási veresége vélhetően nem is klímapolitikájának és nem is klímakommunikációjának volt köszönhető elsősorban.

Joe Biden

Biden elnök már beiktatása napján visszalépett a párizsi éghajlatvédelmi egyezménybe, melyből elődje kilépett. Jelzésértékű volt ez a döntés: a klímavédelem nem csupán fontos, hanem a legfontosabb terület, Trump pedig nem csupán hibát, de a legnagyobb hibáját követte el a kilépéssel, hiszen, ha a klímavédelem csupán egy lenne a kulcsfontosságú teendők közül, a kilépés pedig csak egy lett volna Trump elnök hibái közül, akkor ráért volna a későbbiekben visszalépni az egyezménybe, nem pedig az új adminisztráció első napján. Ezen a szimbolikus intézkedésen túl is érdemes azonban megvizsgálni, hogy hogyan alakult a Biden-adminisztráció klímapolitikája.

Az USA szén-dioxid kibocsátása 2021-ben és 2022-ben is növekedett az előző évi értékhez képest, azonban mindkét érték alacsonyabb volt a 2017-es és a 2019-es értékeknél, melyek szinte holtversenyben a Trump-ciklus legalacsonyabb értékei voltak, ha nem számítjuk a COVID első évét. A 2021-es és 2022-es növekedés tehát sokkal inkább tekinthető a COVID utáni visszapattanásnak, mint a Biden-adminisztráció apátiájának. Jól jelzi ezt, hogy a 2023-as évben már csökkenést sikerült elérni. Mind a növekedések, mind a csökkenés azonban (a 2020-as évet leszámítva) kis eltérést eredményezett az Obama-adminisztráció utolsó éveitől, és a Trump elnökség „békeidő beli” értékeitől. A Biden-ciklus teljes megítélése érdekében meg kell várnunk a 2024-es év adatait, az azonban már most megállapítható, hogy folyamatos, legalább három éven át tartó, és gazdasági növekedéssel együtt járó kibocsátás csökkenést egyedül Barack Obama tudhatott magáénak az Amerikai Egyesült Államok legutóbbi három elnöke közül. Ez az alábbi diagramról is leolvasható.

A korábbiakhoz hasonlóan azonban Biden elnök sem vádolható azzal, hogy tétlenkedett volna a klíma- és környezetpolitika területén. A 2021-es glasgow-i COP26 alkalmával több mint 100 országhoz hasonlóan az USA is csatlakozott ahhoz a kezdeményezéshez, melynek célja az erdőirtás leállítása és az erdők helyreállításának megkezdése. Ennek elérése érdekében a Biden-adminisztráció 9 milliárd dollárt különített el erdővédelemre és helyreállításra. Egy hasonló összeget (9,5 milliárd dollárt egy 5 éves periódusra) Trump elnöksége alatt is szántak hasonló célokra a Great American Outdoors Act keretében. Ez is jól mutatja, hogy mennyivel mélyebb a kommunikációs szakadék a két nagy amerikai párt között, mint a valós.

Biden legnagyobb klímapolitikai eredménye a Infrastructure Investment and Jobs Act nevű komplex finanszírozási csomag részleteiben keresendő. Ez a 2021-es intézkedés közel egybillió dollárt juttat különböző munkahelyteremtő infrastrukturális beruházások finanszírozására, és ebből az összegből százmilliárd dolláros nagyságrendű mennyiség jut különböző fenntarthatósági fejlesztésekre: a tömegközlekedési és vasúti hálózat bővítésére, az elektromos járművek infrastruktúrájának javítására, vízgazdálkodásra és környezetvédelemre. A klíma- és környezetvédelmi célok ilyen jellegű, azaz munkahelyeket teremtő, gazdaságot fejlesztő megközelítése beleillik abba az amerikai szemléletbe, ami Obama és Trump elnöksége alatt is jelen volt: a fenntarthatóságért csak úgy érdemes küzdeni, ha azzal növeljük, vagy legalábbis nem csökkentjük az emberek jólétét – a politika nyelvére lefordítva: nem veszítünk választókat. Az előző elnökválasztáshoz hasonlóan azonban kétséges, hogy a 2024-es választás elsősorban az utóbbi négy év klímapolitikáján dőlne el.

Saját szerkesztés Worldometer alapján

*Statista adat, mely a korábbi évekre magasabb adatot mutat, mint a Worldometer

Mi jön most?

A párizsi éghajlatvédelmi egyezménybe történő belépés, kilépés, majd ismételt belépés, valamint az ezzel együtt járó igen minimális kibocsátáscsökkenés- vagy növekedés jól szemlélteti, hogy a klímapolitika és különösen a klímakommunikáció egy ideologizált kérdéssé vált az Amerikai Egyesült Államokban (is), és mind a republikánus, mind a demokrata politikusok számára lehetőséget teremt az önmeghatározásra, és a másik oldaltól való elhatárolódásra.

A valóságban azonban több a hasonlóság, mint a különbség a két oldal között, és mind az elefánt, mind a szamár pragmatikusan, már-már populista módon gondolkodnak a kérdésről. Kamala Harris győzelme esetén a világ második legnagyobb kibocsátója várhatóan tagja fog maradni a párizsi éghajlatvédelmi egyezménynek, egy Trump-győzelem pedig könnyen jelenthetne egy szinte komikus, újabb kilépést, az ország tényleges fenntarthatósági törekvésein és az azok mögött meghúzódó indokokon azonban ez keveset változtatna. Sokkal több múlik azon, hogy a Biden elnök által útjára indított Infrastructure Investment and Jobs Act gigantikus forrásai felhasználásra, esetleg bővítésre kerülnek-e. Kamala Harris várhatóan rajta maradna ezen az úton, de Donald Trump sem garantált, hogy teljes mértékben letérne róla, hiszen ezek az intézkedések az ő politikai felfogásába is beleillenek. A nagy infrastrukturális beruházások munkahelyteremtő ereje még akkor is vonzó lehetőség, ha azt némileg át kell keretezni, hogy ne álljon fenn az önellentmondás veszélye.

Az előzetes nyilatkozatok alapján nem lehet megbízható előrejelzésekbe bocsátkozni a jelöltek klímapolitikáját illetően, hiszen azok beleillenek a politikai oldaluk mainstream-jébe, azaz abba a narratívába, amit a követőik hallani akarnak. Harris természetesen növelné a tiszta energia arányát, miközben további munkahelyeket is teremtene, Trump pedig mindent megtenne az olcsóbb energiáért és a versenyképességért, akár a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásának növelése árán is, miközben mindketten fontosnak vallják a környezetvédelmet. Az ezekhez hasonló ígéretek beteljesülése helyett abban lehetünk biztosak, hogy az amerikai klímapolitika a következő ciklus alatt is úgy fog működni, ahogyan eddig: üzleti alapon.