Az elmúlt években egyre többet beszélnek a fenntarthatóságról a tudatos vásárlásról, a környezettudatos fogyasztás fontosságáról, valamint a vállalatok és a politikai döntéshozók felelősségéről. A fogyasztási szokások megváltoztatása vagy adott esetben átalakítása azonban komplex és érzékeny téma.

Ugyan a vállalatok is kezdik felismerni a téma jelentőségét és kommunikálják, hogy a fenntarthatóság mennyire fontos a számukra jelentős áttörést mégsem tapasztaltunk. Legtöbb esetben beépítik a marketing kommunikációjukba a társadalmi felelősségvállalásukat, valamint a környezettudatos egyéb tevékenységeiket és jó esetben évente írnak egy fenntarthatósági jelentést.

De vajon elegendőek-e ezek a törekvések arra vonatkozóan, hogy megváltoztassuk a fogyasztási szokásainkat, és elinduljon a társadalom fenntarthatóság irányába, hogy kevesebb hulladék keletkezzen?

Kizárólag a vállalatok felelőssége fogyasztásaink átalakítása, vagy a fogyasztóknak és a politikai döntéshozóknak is ki kell venniük a részüket

Úgy tartja a mondás, hogy ha többet akarsz megtudni egy emberről, akkor nézd meg a hulladékát és a fogyasztási szokásait.

A háztartási hulladékban rejlő információk sokat elárulnak a társadalomról, hogy mikre költünk, milyen extra szokásaink vannak, de akár azt is, hogy esetleg milyen egészségügyi problémáink vannak. A fogyasztás és az ezáltal keletkezett hulladék egy pontos információ arról, hogyan is élünk, mennyire törődünk az egészségünkkel vagy adott esetben a bolygónk jövőjével.

Ha szelektíven gyűjtünk és biológiailag lebomló csomagolásokat veszünk, akkor tudható, hogy foglalkozunk a környezetünk védelmével, de ha minden olyan csomagolási hulladékot, amelyet értékes alapanyagként újra lehetne hasznosítani, a kommunális hulladékgyűjtőbe dobunk, akkor az markánsan tükrözi a fenntartható fogyasztásról és életmódról alkotott véleményünket. Az egyéni döntés ezzel jelentősen beépül a viselkedésmódunkba és alapvető környezeti kultúránkba. Sokan nem is tudják, de a fogyasztás az, ami a legkritikusabb környezeti probléma, aminek egészségügyi kockázata is megjelenik, amely egy egész társadalmi problémaként jelenik meg. Ha az újrahasznosítható PET palackot eldobjuk, annak lebomlási ideje több, mint 400 év, arról nem is beszélve, hogy ennyi idő alatt folyamatos vegyi kockázatnak van kitéve az ökoszisztéma a palackok UV és egyéb környezeti hatásokra történő részleges degradációja miatt. Tökéletes példa erre az óceáni szennyezés is, ami azon kívül, hogy fizikailag szennyezi az óceánt, mérgező is lehet a tengeri állatok egy része számára. Sokszor csak a szerencsén múlik, hogy az a tengeri élőlény nem kerül-e a tányérunkra, amely újabb egészségügyi kockázatot, szélsőséges esetben valamilyen nehézfém mérgezést is jelenthet. Ezek a vegyianyagok bekerülhetnek az emberi szervezetbe, amelyek degeneratív jelleggel mérgezhetik enzimjeinket, módosíthatják a közérzetünket, vagy súlyos esetben akár daganatos betegségeket is generálhatnak.

Míg a 80-as és 90-es éveben a tömegcikkek élettartalma hosszabb volt – pl. egy televízió esetében 10-15 vagy akár 20 év -, napjainkban ez a szám jelentősen redukálódott, átlagosan kevesebb, mint a felére, ami azt eredményezi, hogy a fogyasztók gyorsabban és többször cserélik le az elhasználtnak vélt eszközeiket.

A korlátlan gyártás, fogyasztás és az ebből következő profitmaximalizálás jegyében a vállalatok elképesztő ütemben fejlődnek, gyártókapacitásokat növelnek, terjeszkednek, amelyek mind a környezetbe jutó szennyező anyagok és üvegházhatású gázok kibocsátásának a növekedésével járnak, növelve a további társadalmi és egészségügyi kockázatokat. Számos kutatás foglalkozik az úgynevezett civilizációs betegségekkel, melyek közvetlenül kapcsolatba hozhatók a fentiekkel. A fejlett országok lakosai egyre nagyobb arányban szenvednek olyan hibás életmód miatti betegségektől, mint az elhízás, a szív- és érrendszeri betegségek, rákos megbetegedések, cukorbetegség vagy a fentebb már említett termékenységi problémák.

Voltak kezdeményezések arra nézve, hogy a fenntartható fogyasztási stratégiáknak nem csak termelési/kínálati oldal kibocsátásával kellene foglalkoznia, hanem a fogyasztás különböző módozataihoz köthető kibocsátásokkal is. Hiszen ezen keresztül lehetne eredményesen szemléletformálási kampányokat folytatni. Így nyomon követhetnénk a személyes és családi kibocsátásunkat a saját fogyasztásunkon keresztül, és ha igazán környezet- és klímatudatosak akarunk lenni, akkor megnyílik a lehetőség a fogyasztói szokásaink pozitív megváltoztatására.

Véleményem szerint nagyobb ütemben fejlődik a termelőipar és az abból eredően növekvő, gyártásból származó szennyezések volumene, mint a kibocsátás csökkentési lépések kumulált eredménye. Amíg a környezetkárosító tényezők azonosítása sincs teljes egészében megoldva, és még csak nem is tudjuk egyértelműen azonosítani a környezetszennyező anyagokat, addig természetesen a vonatkozó környezeti szabályozásokat sem fogják meghozni. Ugyan vannak uniós szinten törekvések, és a nemzetállamok is igyekeznek szabályozásokkal korlátozni a káros kibocsátásokat, de véleményem szerint egyelőre csak a felszínen kapirgálnak a szakpolitikai döntéshozók. Mélyebbre kell ásni a probléma hatékony megoldására vonatkozóan, és fokozottan kell támogatni a környezetipari innovációkat.

Az emberiség növekvő létszámával egyenesen arányosan növekszik fogyasztás, ezzel a globális bruttó hazai termék (GDP) is.

Ha nő a fogyasztás, növelni kell a termelést, ha növekszik a termelés és a fogyasztás, akkor a hulladékok mennyisége és a környezetbe jutó káros anyagok is ezzel arányosan növekednek.

Annak ellenére, hogy az energia- és forráshasznosítás hatékonysága a gazdasági fejlődés velejárójaként növekszik a túlnépesedés, a folyamatosan növekvő termelés és fogyasztás miatt ugyanilyen arányban fogynak a termékgyártáshoz szükséges nyersanyagforrások. Ezért az elhasznált termékekből minél nagyobb arányban vissza kell nyernünk az értékes nyersanyagokat, amelyeket újra vissza kell forgatni a termelésbe. Ezért nevezték el ezt a gazdasági modellt körforgásosnak. Persze a különböző anyagok eltérőek az újrahasznosíthatóság szempontjából. Míg a különböző fémeket szinte korlátlan ciklusban újra lehet hasznosítani hőkezeléssel és olvasztással, addig a műanyagok esetében már nem ennyire egyszerű a képlet, mivel az újrahasznosítási folyamatok során, minden alkalommal romlik az anyag szerkezete és ez által a minősége is. Vagyis idővel szükség van plusz primer nyersanyagforrásra, hogy a folyamatos termelést biztosítani lehessen.

Bár a fogyasztók egyre tudatosabban figyelnek a vásárlási szokásaikra, még mindig többségben vannak azok, akik pénztárca-, illetve érzelmi alapon hozzák meg a vásárlással kapcsolatos döntéseket. A jövedelem és az életszínvonal növekedésével azonban egyre inkább ki tudunk majd lépni a pénztárcánk rabságából és egyre környezettudatosabbak lehetnek a vásárlási döntéseink. A jövőre nézve ezért fontos, hogy minél több valós szakmai információ jusson el a fogyasztókhoz, mert annál nagyobb lesz az esélye, hogy környezettudatosabb életmódra térjenek át. Az ökocímkék jó alapot szolgáltatnak a vásárlóknak, arról, hogy milyen környezetvédelmi besorolásba tartozik az adott termék, ezáltal eldönthetik, mely terméket válasszák, adott esetben az áraktól függetlenül.

A kutatók szerint fontos beavatkozás lehet a fenntarthatósági jelentések készítése és számvitele, valamint a környezetvédelmi eredménykimutatások kidolgozása és érvényesítése.

Egyre több cég igyekszik a fenntarthatósági teljesítményükről standardizált szakmai és formai elemek szerint jelentéseket készíteni és azt nyilvánosságra hozni. Ami jó irány. Arra viszont oda kell figyelni, hogy szigorú szabályozási és ellenőrzési rendszer híján a vállalatok ne tudjanak torzított információkat, adatokat közzé tenni, ne lehessen a nem zöld tevékenységeket „kreatívan” zöldre mosni (greenwashing). Itt tehát mindenképpen a szabályozó hatóságnál pattog a labda: amíg nem kerül kialakításra szabályozási és ellenőrzési rendszer, addig ezeket a jelentéseket a cégek aszerint alkotják meg, ahogyan az üzleti érdekeiknek megfelel.

Mindig az alulról jövő kezdeményezések az igazán hatékonyak, ha tudatformálásról, szemléletváltásról beszélünk. A zöld rendszerváltás véghezvitelében tapasztaltak is ezt erősítik meg.
 

Alapokban kell átgondolni a gazdasági struktúrát, hiszen a gazdaság jelenlegi működése az esetek jelentős részében nem felel meg a környezeti fenntarthatóság kritériumrendszerének. Nem a környezetvédelemnek kéne követnie a gazdaságban zajló változásokat egy követő függőség szintjén, hanem a gazdasági folyamatokba közvetlenül kellene beépíteni a környezeti szemléletet a szabályozás szintjén.

Amint ennek a szükségszerűségét megértik a vállalatok és az Európai Uniós politikusok, úgy másként fognak tekinteni a zöld gazdasági rendszer működésére és végre valóban szilárd alapokra épülhet a zöld gazdaság.