A lokális-globális vita napjaink egy meghatározó, politikai, gazdasági és társadalmi szinten is jelen levő törésvonala, mely átitatja a 21. század első negyedének minden jövőbe tekintő gondolatát. A két tábor a kibékíthetetlenség fekete lyukának pusztító örvényébe kerülve igyekszik a maga álláspontját minduntalan érvényre juttatni, mely örvényből kisodródva két szélsőséges álláspont rajzolódik ki: a radikálisan globalista és a lokalista álláspontok, melyek a 20. század közepe óta vita tárgyát képezik nem csak a nemzetközi térben, de az egyes társadalmakon belül is. Ahogy a bolygót sújtó globális szintű problémák válaszreakciók nélkül maradnak vagy éppen eleve a sikertelenségre kárhoztattak, úgy jelennek meg radikálisabbnál radikálisabb nézetek és viselkedésformák. Van-e átmenet a két pólus között? Hogyan tudjuk a leghatékonyabban kezelni a globális szinten jelentkező klímaváltozást és a lokális környezeti kihívásokat? Hol kell meghúzni a biofizikai határokat és hogyan tartsuk meg azok sértetlenségét? Angus Forbes a pénzügyi tanácsadóból lett környezetvédő „Bolygónk Globális Hatósága – Hogyan védhetjük meg a bioszférát?” c. kötetét elemeztük.

Olvasva a kötet első pár oldalát kitűnik, hogy itt nem egy tudományos munkával állunk szemben, sokkal inkább egy válasszal. Válasszal arra, hogy a bioszféra irányítótermében, az Anyatermészet mellett immáron helyet foglaló emberiség miként tudhatja helyrehozni az általa elkövetett hibákat. A formabontó, kissé naiv elméleti alapokon nyugvó kötet nem egy átlagos klímaváltozással foglalkozó mű, melyben számtalan megválaszolandó kérdés, felelőskeresés és végnélküli megsemmisülés prófécia van papírra vetve. A kötet alapvetően pozitív hangvételű és egy konkrét megoldást kínál az olvasó számára, mellyel kapcsolatban azonnali cselekvést sürget a Föld polgárai részéről.

A könyv fő vezérvonala az a nemzeti és multilaterális szintű kezdeményezések eredménytelensége és ezt a sikertelenséget áthidalni hivatott, a címben is szereplő hatóság létrehozásának mikéntje, szervezeti felépítése, szabályozása, finanszírozása és működése.

 

A bioszféra őre – Bolygónk Globális Hatósága

A szerző rövid felvezetés után előáll javaslatával: a bolygót pusztító és kizsákmányoló emberi tevékenység megfékezésére csak egy szupranacionális szervezet lehet képes, mely mentes mindennemű nemzeti politikai és gazdasági befolyástól. Ahhoz, hogy ezt elérjük - fejti ki az író - tudnunk kell, hogy pontosan mit hozunk létre, feladatokat kell meghatározni, egy bizonyos területen szabályozási jogkörrel kell felruházni, valamint finanszírozását tekintve függetlennek kell lennie. Így egy saját adóbeszedési jogkörrel kell, hogy rendelkezzen. Felmerül a kérdés: hogyan lehetséges ez? Elsősorban szuverenitás átadással. Csakúgy, mint a természeti állapotban élő egyének egy társadalmi szerződéssel létrehozzák az államhatalmat önmaguk felett, itt is szuverenitásunk egy részének átadásával vagy feladásával életre hívjuk a szóban forgó hatóságot, mely minden bioszférát és annak megóvását érintő kérdésben jogosult lenne dönteni és intézkedéseket foganatosítani. Ahhoz, hogy létrehozzunk egy nemzetpolitikák felé magasodó globális monstrumot, legitimitásra van szükség, mely tőlünk, a világ polgáraitól származna. A szerző kifejti, hogy soha a történelemben olyan szintű összekapcsoltság nem létezett, mint napjainkban. A világhálón milliónyi ember van jelen egy időben és ez az összekapcsoltság lehetővé teszi a bolygó lakosságának akaratérvényesítését, mely ebben az esetben egy globálisan megtartott online népszavazásban manifesztálódna. A szerző különböző számítások révén arra jut, hogy a sikerességi küszöböt nagyjából másfél milliárd ember igenlő szavazata jelentené. A sikeres népszavazás után létrejönne Bolygónk Globális Hatósága, mely azonnal munkához látna. Globális szén-dioxid adót vezet be, hozzálát 2 milliárd hektárnyi erdő telepítéséhez, az óceánok 40%-át kivonja a használat alól, jogosult lenne vállalatokat bezárni, ha nem teljesítik az előírásokat, sőt akár egy közepes méretű embercsoportot is elköltöztetni, ha az a bioszféra helyreállításának útjában áll. Abszurdnak hangzik, de Forbes megnyugtat, csak az elején lesz nehéz.

Forbes hatóságának alapját az általa 7 geopolitikai övezetre osztott bolygó 7 szakértője jelentené (Észak-Ázsia, Dél-Ázsia, Nyugat-Ázsia, Afrika, Európa, Észak-Amerika, Dél-Amerika), akik együtt alkotnák az ún. Külső Bizottságot. Ennek feladata a jó kormányzás és a hatóság munkájáról és elért eredményeiről való elemzések készítése. Feltételezhetően itt esne szó a cseroki indiánok 1830-1838 közötti Könnyek útjának modernkori változatáról is, ahol tízezreket kényszerítünk otthonuk elhagyására a nagyobb jó érdekében. A szervezeti felépítés hierarchiájában a Biofizikai Bizottság állna, mely a célok és a biofizikai határok kijelöléséért felel majd, tekintet nélkül gazdasági, vallási, politikai és nemzetállami határokra. Ezen határok alatt Forbes a különböző területek – talaj, levegő, erdők, tengerek és óceánok stb. – bizonyos százalékának emberi tevékenység alóli kivonását érti. A Biofizikai Bizottság esetében látható, hogy Forbes különös részletességgel és érzékenységgel határozza meg a tagjaira vonatkozó, nem csak szakmai, de nemi kvótákat is. Ennek értelmében 21 tagja lenne – 10 férfi és 11 nő – mely minden geopolitikai övezetből 3-3 tagot feltételez, akik elismert kutatói és szakértői az elvárt témaköröknek. A hierarchia legalján a Műveleti Igazgatóság helyezkedne el, mely a Biofizikai Bizottságnak tartozna jelentéstételi kötelezettséggel. Feladata a Hatóság akaratának érvényre juttatása és a feladatok elméleti és gyakorlati kivitelezése, mely fölött jogászok, adószakértők, logisztikai szakemberek őrködnének.

A Globális Hatóság utolsó említésre kötelező elemei a finanszírozás és a legitimitás. Ahhoz, hogy a létrehozandó szervezetünk független maradjon, elengedhetetlen, hogy saját forrásai legyenek, melyekből gazdálkodhat. Bevételét globális tranzakciós díjak formájában szedné be, mellyel kapcsolatban Forbes úgy ítéli meg: „úgy kell ezeket szemlélni, mint a rezsiköltséget”.

A fentiekben esett már szó a legitimitás kérdéséről, azonban úgy véljük, hogy ez további kifejtésre szorul. Forbes alapvetően elveti az ENSZ általi legitimitást, mivel az nem más, mint a meghaladni kívánt nemzetállami alapegységben való gondolkodás legfőbb letéteményese, nemzetállamok egyeztető és együttműködő fóruma. Ha elegendően mondanak le személyes szuverenitásuk egy részéről, azzal az államokat is kényszeríthetjük arra, hogy tegyenek ugyanígy. Forbes kiemeli, hogy a fennálló kapitalista rendszer és a nemzetállami struktúra lebontása nem indokolt és a Bolygó Globális Hatósága nem nemzetek helyetti, hanem nemzetek feletti szervezet lenne.

Formabontó válaszok – Formába öntő kérdések

Most, hogy a mű fő nyomvonalán végig haladtunk le kell vonni a következtetéseket magáról a könyvről és a könyvben ismertetett megoldásjavaslatról.

A kötet nem tudományos írás, a maga naiv ambiciózusságával valóban egy formabontó, elgondolkodtató, közérthető és figyelemfelkeltő mű, mely válaszokat kínál bolygónk problémáira. Azonban úgy érezhetjük, az író a megfelelő mennyiségű válaszhoz nem rendelt elegendő kérdést, így a válaszai csupán féligazságokban és hibás következtetésekben gazdag hosszú blogbejegyzés, vagy éppen egy tudományos-fantasztikus utópia, mely disztópikus elemekkel van tarkítva. Míg oldalakat szánt arra, hogy előre jelezze a témában negatív hangot megütő ellenbázis lesújtó ítéleteit, addig bizonyos kérdések nem merültek fel, vagy felmerülésük esetén nem igazán szolgáltatott használható – mindenekelőtt a realitás dimenziójában rezonáló – megoldást és válaszokat. Vegyünk párat: A Föld népessége rohamosan nő. Most értük el a 8 milliárd főt és a növekedés nem áll meg, sem a koronavírus járvány, sem háború nem szab gátat az emberi populáció gyarapodásának: Ha megszabtuk a biofizikai határokat és újra ültettük az erdőket, hogyan etetjük a népességet, melynek már a biofizikai határok megléte nélkül is jelentős hányada nem jut elegendő táplálékhoz vagy vízhez? Valóban olyan aktuális a téma ahogyan azt a szerző állítja? Covid, orosz-ukrán háború, emelkedő élelmiszerárak, az ingatlanárak az egekben, digitalizáció, recesszió, változó és bizonytalan nemzetközi tér. Ha mindezek ellenére másfél milliárd ember meg is szavazná a Hatóság létrejöttét, meddig lenne képes vállán viselni a pluszba kivetett adókat? Úgy jelentkezne ez, mint a középkori egyházi tized, mely az alap adófizetési kötelezettség mellett nem csak a Hatóságot megszavazóknak lenne kötelező érvényű, hanem az ellentábornak is, mely hamar olyan társadalmon belüli konfliktust eredményezne, melynek megoldásának feladata az államokat terhelné. Vajon az egyes kitelepített közösségek miként reagálnának otthonuk elvesztésére? Egyáltalán hogyan kényszerítenék ki azt, hogy elhagyják lakhelyüket, rendelkezne egy végrehajtó hatósággal, természetőrökkel? Hogyan viszonyulnának ehhez a nemzetállamok? Ezeken kívül számos felmerülő kérdés jelentkezik, melyet tovább sorolhatnánk.

Angus Forbes láthatóan lendületes és merész válaszokkal próbálja megoldani a globális kihívásokat. Ugyanakkor az író talán megfeledkezik a realitásokról és azokról a mélyreható kérdésekről, melyekre a jövő tervezése során válaszokat kell találnunk. Míg a könyv rendhagyó és optimista szellemisége inspiráló, érdemes tovább feszegetnünk a Hatóság felépítésének és működésének valóságtartalmát, hogy egy egyszerre valóságos és fenntartható jövő felé kalauzoljon minket.

Utószó gyanánt

Érdekes tapasztalás a nemzetközi fősodorban levő orgánumok kardoskodását megfigyelni a globalizáció és a globális fennhatóságú szervezetek mellett, hisz a közelmúlt globális méreteket öltő válságai épphogy nem azt mutatják, hogy a nemzetállami alapegységű struktúra idejétmúlt lenne, és meghaladottá vált volna. A nemzetállam és a nemzetek közötti szolidaritás és együttműködés az egyedüli, amely a globális válságokat hatékonyan kezelni tudta. A 2000-es évek terrorhullámát nemzetközi együttműködéssel nemzeti eszközökkel kezeltük. A 2007/8-as gazdasági világválságot nemzeti szinten kellett megoldani, a migrációs válság idején a nemzeti megközelítések bizonyultak sikeresnek, a COVID alatt az EU-s vakcinabeszerzések akadoztak és a nemzeti beszerzések és a bilaterális alapú nemzetközi együttműködések szolgáltattak végső megoldást. Az energiaválság pedig szintén azt bizonyítja, hogy a nemzetállamok végső soron csak magukra számíthatnak, miközben a közös fellépés lehetőségéről még csak a viták folynak. A nemzetállamok viselik minden következményét egy fentről jövő hibás iránymutatásnak, vagy a témánál maradva globális döntésnek.

Napjaink diplomáciai, gazdasági és geopolitikai viszonyaiban a globális szintnél kisebb blokkok létrehozása sem a jó útirány. A konnektivitás elvét szem előtt tartva, valamint a nemzetállam nemzetközi jogi alapegységként való megtartása jelenleg az egyetlen járható és hatékony útja a globális válságkezelésnek. A történelmi példák és a józanész azt mutatják, hogy a válságmenedzsment elengedhetetlen eleme a nemzeti szuverenitás és a szubszidiaritás, amelyet ez az utópisztikus megoldás fel akar számolni. Tehát véleményünk szerint a könyvben vázolt gondolatkísérlet eleve kudarcra van ítélve.