Elődeink nyomában: Bársony István

Késő nyár és kora ősz. Talán az év egyetlen hónapjában sem kapcsolódnak annyira szervesen egymáshoz az évszakok, mint szeptemberben. Gyorsan válthatják egymást a nyarat idéző délutánok és a hideg, őszi esőt hozó esték, amelyeket hűvös, párás, ködös reggelek követnek. Az idősebbek pedig még azt is láthatták, hogy az Északi-középhegységben a szarvasbőgéssel az első hó is megérkezett. Kimeríthetetlen téma az irodalom és más művészeti ágak számára. 2021 szeptembere a természet átalakulása, az ősz kezdete mellett az „Egy a természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás miatt is különleges, amelynek alkalmából Bársony István munkásságát idézzük fel, aki lebontotta a szépirodalom és a természettudomány, elsősorban a vad- és erdőgazdálkodás, valamint a vadászat közötti határt.

Bársony István 1855-ben született Fejér megyében, a mai Sárkeresztes községben. Apja a helyi Károlyi-birtok gazdatisztjeként dolgozott, ahonnan az 1850-es évek végén a Károlyi-család központjába, Nagykárolyba költözött családjával. Az Alföld észak-keleti része, a szatmári táj vált Bársony István „második szülőföldjévé”, ahol a Szamos, a Kraszna, a Tisza árterei és az Ecsedi lápvidék gazdagsága egész életét meghatározta. Kezdetben apjával és testvéreivel járt vadászni, tizenhároméves korától viszont egyre gyakrabban járta önállóan a szatmári erdőket, mezőket és nádasokat. Bár a folyószabályozások a századfordulóra jelentősen csökkentették a mocsaras, zsombékos területeket, Bársony István élete végéig szenvedélyesen kereste azokat az alföldi területeket, ahol felidézhette az egykori Ecsedi lápvidék világát.

A történelmi Magyarország számos, vadászati szempontból jelentős területén megfordult, legkedvesebb területe azonban a Börzsöny és a „honti hegyek” mellett az Alföld maradt.

Budapesten jogi diplomát szerzett, azonban a jogász pályát az újságírásra cserélte. Felfedezőjének és mentorának Benedek Eleket tekintik, aki bevezette az egyre színesebb fővárosi sajtó világába. Az 1880-as évektől nagyon sokat írt, novellák mellett egyre gyakrabban jelentkezett regényekkel is. Százszorszépek című első regénye német és svéd fordításban is megjelent, amit további több mint negyven kötet követett. Az 1890-es évektől széleskörben ismert és kedvelt szerző volt, közel négy évtizedes írói pályafutása alatt több mint kétezer tárca, novella és elbeszélés jelent meg tőle. Bársony István műveinek újdonságát és egyediségét a természet és a vadászat világának szépirodalomba emelése biztosította. Személyéhez fűződik az első magyar állatregény (A rab király szabadon), ami cirkuszi állatok lázadását és szökését mutatja be, főszerepben egy oroszlánnal. Az 1900-as évek elejére annak ellenére is a nagy almanachok és albumok (pl. Tátra-album) kihagyhatatlan szerzőjévé vált, hogy nem követte a századforduló új irányzatait, és művészeti szempontból (is) egyértelműen a konzervatív tábor megingathatatlan alakja maradt. A szépirodalom mellett a vadász szakirodalom bővítésének is kiemelt jelentőséget tulajdonított.

Az I. világháború után támogatásával került a Nimród szerkesztőségének élére Kittenberger Kálmán, aki mellett a későbbiekben végig kitartott.

Bársony István stílusa az 1900-as évekre vált egyedivé és rendkívül kifejezővé. Írásaiban az emberek egyre inkább háttérbe szorultak, a középpontba az erdő élete került, amit végtelen türelemmel és alázattal sem lehet soha teljes mértékben kiismerni. Ezt a gondolkodásmódot tükrözte az is, hogy rendkívül sok novellát szentelt a sikertelen vadászatokra, amelyekben saját korlátait és kudarcait mutatta be a szélesebb közönségnek. Írásaiban a táj és az aktuális évszak bemutatását követően kezdődik a vad felkutatása, a szöveg pedig a vad megjelenését követően válik dinamikusabbá. Stílusát már a 20. században is körülményesnek tartották, azonban kritikusai is elismerték, hogy történetei egy régi világ hangulatát őrizték meg és elvezetik az Olvasót a láp és a pagony, az erdők és a mezők minden évben megújuló világába.

„Egy a természettel” – akár Bársony István közel négy évtizedes pályafutásának tömör összegzése is lehetne.

A magyar irodalom számos kiemelkedő személyiségétől eltérően már életében általános tisztelet övezte, a szerkesztőségek – különösen a vadászat és természetjárás iránt elkötelezett lapok – megtiszteltetésnek tekintették, ha írásait közölhették. 1928-ban bekövetkező halála után még hosszú ideig meghatározta a magyar vadászirodalmat, a Nimród szerkesztőségében formálódó új generáció (pl. Fekete István, Ilosvay Ferenc, Zsindely Ferenc) Bársony István örökségére építve találta meg saját hangját. Korábbi népszerűsége ellenére 1945 után csak elvétve jelenhetett meg egy-egy írása egy nagyobb terjedelmű válogatás keretei között. Bársony István életműve azonban túlélte a közel öt évtizedes hallgatást és az utóbbi években már olyan novellái is megjelentek, amelyeket több mint egy évszázaddal korábban olvashattak többek között a Nimród, a Vadász-lap vagy a Természet számaiban, miközben üzenetük semmit sem változott: „A természet ölén a magány közelebb visz bennünket az Örökkévalóhoz. Ám az erdőn a magány nem jelent egyedülvalóságot. Minden fa valaki körülöttünk, s egyéni életet él, mint magunk. Az erdő ennek a nagy életcsoportnak foglalatja.”

Borítókép: kozterkep.hu

Eredeti megjelenés: Corvinak.hu (2021.09.30.)