Tíz év telt el a párizsi klímaegyezmény aláírása óta, és a világ egyre távolabb kerül attól, amit akkor történelmi áttörésként ünnepelt.

A 2015-ben elfogadott megállapodás célja az volt, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedést az ipari forradalom előtti szinthez képest jóval 2 °C alatt, lehetőség szerint 1,5 °C-on belül tartsuk. Ehhez képest ma a kibocsátások tovább nőnek, a fosszilis energiafelhasználás rekordszinten van, és a klímapolitika továbbra is inkább az ígéretek, mintsem a tettek terepe.

Az idei ENSZ Éghajlat-változási Konferenciát, a COP30-at Amazónia kapujában, Belémben rendezik november 10. és 21. között. Miközben a világ vezetői a trópusi esőerdők védelméről tárgyalnak, maga a konferencia is óriási ökológiai lábnyomot hagy maga után – hajókon elszállásolt delegáltakkal, magánrepülőkkel, és újonnan épített létesítményekkel az egyébként veszélyeztetett ökoszisztéma közepén. Nem beszélve a több ezer hektár kivágott fáról, a több száz tonna hulladékról, ami már most az előkészületek során felgyülemlett az eseménynek helyt adó régióban. A klímacsúcs így önmagában is a globális ellentmondások szimbóluma lett: miközben a világ a kibocsátáscsökkentésről tárgyal, a konferencia ökológiai lábnyoma újra hatalmas lesz.

Tíz év után mi maradt a párizsi ígéretekből?

A Párizsi Klímaegyezmény 2015-ben mérföldkőnek számított. Az aláíró országok abban állapodtak meg, hogy rendszeresen frissítik nemzeti vállalásaikat (NDC-k), fokozatosan csökkentik a kibocsátásokat, és igazítják pénzügyi rendszereiket a fenntartható fejlődés céljaihoz. A megállapodás rugalmasságát akkor előnynek tekintették: minden ország maga dönthette el, milyen ütemben és mértékben vállal részt a közös célban.

Tíz évvel később azonban ez a rugalmasság a rendszer legnagyobb gyengeségévé vált. Az országok túlnyomó többsége nem teljesítette, vagy nem is közelítette meg a saját maga által vállalt célokat. A 2025-ös Production Gap Report szerint a kormányok fosszilis energiahordozó-kitermelési tervei több mint kétszeresen meghaladják azt a mennyiséget, amely összhangban állna az 1,5 °C-os határ betartásával. A globális kibocsátások tovább nőnek, és a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) adatai alapján 2023-ban és 2024-ben ismét rekordmennyiségű üvegházhatású gáz került a légkörbe.

Miközben egyes országok valóban tettek lépéseket – főként az Európai Unió, közte Magyarország és néhány fejlett gazdaság –, a világ többi részén a gazdasági növekedés és az energiaéhség felülírja a klímapolitikai célokat. A Párizsban lefektetett 1,5 °C-os álom ma inkább politikai szlogen, mint tudományosan megalapozott forgatókönyv.

Miért nem teljesülnek a célok?

Az elmúlt évtized kudarcait több tényező magyarázza, többek között:

  1. A kötelező erejű vállalások hiánya:

A párizsi protokoll alapelve az önkéntesség: az országok maguk határozzák meg a céljaikat, és nincsenek szankciók, ha azokat nem tartják be. A „vállalás és felülvizsgálat” mechanizmusa politikailag elfogadható kompromisszum volt, ám éppen ez akadályozta meg, hogy valódi nyomás alakuljon ki a késlekedő államokkal szemben. Az eddig benyújtott nemzeti vállalások (NDC-k) és klímapolitikai tervek elemzése egyértelmű: a kibocsátáscsökkentés üteme messze elmarad (kivéve Európában) attól, ami a 1,5 °C-os célpálya tartásához szükséges lenne.

  1. A fosszilis energia továbbra is dominál:

A világ energiaellátásának közel 80 %-át ma is fosszilis források adják. Kína, India és az Egyesült Államok – a három legnagyobb kibocsátó – nem tudtak áttörést elérni az átállásban, miközben az olaj- és gázkitermelés számos fejlődő ország számára még mindig a legfontosabb bevételi forrás.

  1. A pénzügyi ígéretek be nem tartása, korrupció:

A fejlett országok már 2009-ben vállalták, hogy évi 100 milliárd dollárt biztosítanak a fejlődő országok klíma-alkalmazkodási programjaira. Ez az összeg azóta sem gyűlt össze teljes mértékben. Sok ország – különösen Afrikában és Dél-Ázsiában – az ellenőrizetlen korrupció miatt nem voltak képesek a szükséges beruházásokat megvalósítani. 2022 óta a fejlett világ jelentős része már csak olyan feltételek alapján nyújtana forrásokat a fejlődő országoknak (pl. monitoring rendszer kiépítése), melyeket az amúgy is rendkívül instabil és korrupt országok – különösen Afrikában – nem akarnak elfogadni.

  1. Politikai rövidlátás:

A kormányok többsége a választási ciklusokhoz igazítja klímapolitikáját. A hosszú távú átalakulásokat igénylő döntéseket gyakran elhalasztják, mert rövid távon gazdasági vagy társadalmi ellenállást váltanának ki. A politikai költségek így mindig megelőzik a környezeti hasznot.

COP30 Belémben – ígéretek és ellentmondások

Belém, az Amazonas torkolatánál fekvő város, szimbolikus helyszíne lehetne egy új korszak kezdetének. A brazil kormány azt szeretné, ha a COP30 „a természet és az ember közötti új egyensúly” konferenciája lenne. A hivatalos célok között szerepel az erdőirtás megállítása, az élelmiszer-termelés fenntarthatóbbá tétele, az igazságos átmenet támogatása és a klímafinanszírozás bővítése. Ez eléggé ironikus amellett, hogy az ideai 30. COP előkészítése során példátlan természetrombolást láthatunk az esemény helyszínén.

Miközben a házigazda Brazília a zöld fordulat élharcosaként mutatkozik be, az országban 2024-ben nőtt az illegális erdőirtások száma, és az infrastruktúra-fejlesztések – repülőterek, utak, szállodák – újabb terhet rónak az Amazonas élővilágára.

A konferencia maga sem mentes a képmutatástól: a szálláshelyek hiánya miatt több ezer delegáltat hajókon fognak elszállásolni, a résztvevők többsége pedig több ezer kilométerről repül Belémbe – éppen egy olyan eseményre, amelynek célja a karbonlábnyom csökkentése. Az ENSZ korábbi rendezvényein is felmerült a „klímakonferencia-paradoxon”: az események környezeti hatása gyakran ellentétes azzal, amit képviselnek.

A COP30 előzetes programja ambiciózus: hat fő témakört jelöltek ki – az energiaátállástól a biodiverzitás megőrzésén át a városi reziliencia erősítéséig. A kérdés azonban továbbra is ugyanaz, mint minden évben: lesz-e politikai akarat az ígéretek végrehajtására, vagy Belém is csak egy újabb állomás marad a klímadiplomácia hosszú, eredménytelen menetében? Főleg úgy, hogy az USA már kilépett a Párizsi Klímaegyezményből.

Európa a frontvonalban – Magyarország szerepe

Az Európai Unió ma is a globális klímapolitika egyik motorja. Az ETS-rendszer, a „Fit for 55” csomag és a zöld átmenetre épített gazdasági programok kézzelfogható eredményeket hoztak, még ha számos ellentmondás és hiányosság is kíséri őket. Brüsszel 2040-re legalább 90%-os kibocsátás-csökkentést, valamint az energiafüggetlenség további erősítését akarja elérni, azonban olyan eszközökkel, melyek a közösség gazdaságának stagnálását és az energiabiztonságot veszélyezteti. Ezért van szükség olyan klíma- és energiapolitikára, amely a nemzeti érdekeket szem előtt tartva képes nemzetközi szinten érdemi eredményeket felmutatni.

Magyarország az uniós irányvonalhoz igazodva saját klímatörvényt és Nemzeti Energia- és Klímatervet is elfogadott. Az ország energiaellátása biztosított hosszú távon, sőt az elmúlt években érezhető előrelépés történt a napenergia és az energiahatékonyság terén. A kibocsátás-csökkentés aránya régiós összevetésben kedvező, és az ország – méretéhez képest – aktív szerepet vállal a klímapolitikai tárgyalásokon.

Az elmúlt 15 évben az EU és Magyarország példát mutat abban, hogy a gazdasági növekedés és a kibocsátás-csökkentés nem zárja ki egymást. Ugyanakkor ezek a törekvések mit sem érnek, ha a világ többi része nem követi ezt az irányt. Az EU a globális kibocsátás kevesebb mint 7%-áért felel, így bármilyen belső erőfeszítés önmagában nem állíthatja meg a felmelegedést.

A nagy kibocsátók felelőssége

Az Egyesült Államok, Kína, India és Oroszország nélkül a globális klímapolitika nem lehet sikeres. Kína jelenleg a világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója, bár a megújuló energiába történő beruházásai rekordokat döntögetnek. Az Egyesült Államok kilépett a Párizsi Klímaegyezményből és jelenleg még nem látjuk a középtávú környezetvédelmi céljait, India a gazdasági fejlődés és a szegénység elleni küzdelem miatt továbbra is erősen támaszkodik a szénre, Oroszországnak pedig továbbra sincs jelentős kibocsátási célja.

Mit üzen Belém a világnak?

A COP30 tétje nem csupán a következő évtized klímapolitikája, hanem a nemzetközi együttműködésbe vetett hit is. Belémben a vezetők ismét nagyszabású nyilatkozatokat tesznek majd – de ha a korábbi évek tapasztalatai irányadók, az eredmény valószínűleg most is szerény vagy közel zéró marad. Az Európai Unió, és benne Magyarország, továbbra is a klímadiplomácia élvonalában marad, most először nagy esély van Kína társulására is.

Ma már nem az a kérdés, hogy sikerül-e 1,5 Celsius-fok alatt tartani a globális felmelegedést, hanem az, hogy mikor lépjük át a 2 vagy akár a 3 Celsius-fokos határt. Ezért a hangsúly egyre inkább az alkalmazkodáson, az energiabiztonság megőrzésén és a gazdasági növekedés fenntartásán van – hiszen a klímapolitika csak akkor lehet sikeres, ha nem áldozza fel a stabilitást a kibocsátás-csökkentés oltárán.