A biológiai sokféleség napján az eltűnő ősi magyar gyümölcsfajtákról

Mindjárt a közepébe vágva, kezdjük egy kérdéssel:

Ön hány fajta almát, körtét, szőlőt fogyasztott az elmúlt szezonban? Ha egy kezénél több kell a számláláshoz, akkor Ön valószínűleg egy szűk, kivételezett csoport tagja…

Az áruházak, és legtöbb esetben a piacok gyümölcskínálatát szemlélve, sokunkban jogosan merül fel a gondolat, miért mindenhol csak ugyanaz a néhány fajta szerepel a kínálatban: pl. idared alma, alexander körte, saszla szőlő… Sőt, sok esetben már ki sincs írva a fajta neve, van mondjuk egyféle (nagy és kemény) szilva vagy az szerepel a címkén, hogy kék szőlő, piros alma. Ha ki is írják, nagyon gyakran a fajta neve meglehetősen idegenül cseng: találkozhatunk újabban fuji vagy braeburn almával, conferance körtével, esetleg souvenir szőlővel.

A szerencsére talán csökkenő, de még mindig jelentős százalékban külföldi importból származó, drágán megvásárolt gyümölcsöt otthon megkóstolva jön sokszor a következő csapás: a húsa kemény, szívós vagy épp száraz és szivacsos, illata alig van, az íze jellegtelen, csupán enyhén édes. Finoman szólva meglehetősen csekély gasztronómiai élményt nyújt, nem beszélve arról, hogy az íz- és illatanyagok szintje a legtöbbször összefügg a beltartalmi értékekkel (vitamin-, antioxidáns-tartalom, stb.). Nehéz így bíztatni gyermekeinket, hogy több gyümölcsöt (és zöldséget) fogyasszanak…

Többszöri negatív élmény után a kerttel rendelkezők meghozzák a döntést: semmi baj, termesztek magamnak, eszik a család finom gyümölcsöt saját fáról!

Nos, aki manapság kertészkedésre, gyümölcsfa ültetésre adja a fejét, gyakran érik különféle csalódások: ott kezdődik, hogy fogalma sincs, melyik lehetett vagy nem találja a kertészetek csemetéi közt a nagyszülők udvarában bőséges termést hozó, gyerekként egész napi élelmet biztosító, rendkívül ízletes fajtákat. Találomra kiválasztva néhány fát és gondosan, nagy reményekkel elültetve aztán következik a kálvária: a fák gyengén fejlődnek, betegeskednek, leveleik, virágaik fonnyadnak és ha évek múlva meg is jelenik több terméskezdemény, azok érés előtt szinte maradéktalanul lehullanak, kóstolóba is alig marad néhány szem gyümölcs.

Mi lehet akkor a probléma? Hogyan lehetséges az, hogy a régi kertekben a több évtizedes korú, jókora koronájú fák mindenféle vegyszeres kezelés nélkül teremtek több tíz /vagy akár száz/ kiló gyümölcsöt, a mostanság ültetett gyümölcsfák viszont többnyire csak vegetálnak és alig teremnek, vagy kiterjedt, rendszeres növényvédelemre szorulnak?

A szomorú helyzetért több tényező együttese tehető felelőssé. Egyik mindenképpen az utóbbi években hazánkba behurcolt vagy megtelepedett új kártevőfajok és betegségek jelenléte. Ezt súlyosbítja a klímaváltozás, a szélsőségeket (aszály, zivatarok, hőség, tavaszi hidegbetörés) gyakran tartogató időjárás, ami gyengíti a fák ellenállóképességét.

Van azonban egy másik tényező is, amiről talán kevesebb szó esik, mégis igen nagy jelentőséggel bír, mind a gyümölcsfák egészsége, mind kultúrtörténeti szempontból. Ez nem más, mint az utóbbi évtizedekben a termesztett gyümölcsfajták változatosságának drasztikus csökkenése, különösen pedig a Kárpát-medence tájainak éghajlati és talajviszonyaihoz edződött őshonos és tájfajták kiszorulása, sok esetben végleges eltűnése a termesztésből és a kiskertekből is.

A rendkívül kedvezőtlen folyamat nem kizárólag a gyümölcsfajtákat érinti, bár azokat hatványozottan: becslések szerint a huszadik században a termesztett növényfajták (ún. agrobiodiverzitás) 75%-a eltűnt a palettáról. Ez a szám a hazai tájegységek hagyományos gyümölcsfajtáinak számát tekintve biztosan még sokkal drámaibb, óvatos becslések szerint is elérheti a 90 %-ot. Hogy apró ízelítőt kapjunk a korábbi változatosságról, Kovács Gyula pórszombati (Zala megye) gyümölcsészt idéznénk, aki évtizedek óta kutatja a Kárpát-medence gyümölcskultúráját és egy 2015-ös összeírás szerint közel 3500 régi magyar gyümölcsfafajtát és változatot nevel zalai gyümölcsöskertjeiben, köztük számos olyan fajtát is, melyek már csak nála lelhetők fel.

„Itt, Göcsejben csak pálinkának való körtéből legalább száz fajtát tartottak számon, s fel is használták. Körtepálinka nem is létezik, hiszen olyan gyümölcs nincs, hogy körte - csak tüskéskörte van meg sózókörte, vagy búzával, rozzsal érő és nagyasszonkörte, lómonyú és bakszar...”

Kovács eleinte, a ’80-as évektől kezdődően, az eltűnőfélben lévő hagyományos göcseji kultúrát igyekezett kutatni és maga erejéhez mérten megmenteni. Eközben terelődött figyelme egyre inkább a gyümölcsfajták elképesztő változatossága, és a termesztésükhöz, felhasználásukhoz kapcsolódó rendkívüli tudás és gazdag kultúra irányába. Elmondása szerint nem is az egyes fákat, fajtákat kereste, hanem azokat az idős embereket, akik pontosan ismerték a maguk által nevelt több tíz, akár félszáz különböző gyümölcs sokrétű felhasználását, a fák szaporítását (oltás, szemzés, alanyválasztás), a fajták érési idejének, a megporzáshoz szükséges többi fajta jelenlétének minden részletével együtt. Azt találta, hogy az egykori gyümölcsösöket valósággal megkomponálták, pl. almából június közepétől decemberig lehetett érésben lévőt találni, emellett az is szempont volt, hogy melyik fajta áll el jól a pincében, melyikből készülhet jóféle ecet, pálinka vagy ízletes lekvár és aszalvány.

Elmondása szerint nehéz időkben, pl. a török és Habsburg-korban a göcseji embert ezen gyümölcsfák mentették meg, még a múlt század elején is rengetegen voltak, akik egész évben jóformán csak gyümölccsel táplálkoztak. A fajták szelektálásakor a termésbiztonság volt az elsődleges. Éhínség vagy háború idején, ha a földeken elpusztult a termés, az állatokat elhajtotta az ellenség, a gyümölcs még akkor is biztos táplálékot nyújtott. Később azokat bizonyos célra szelektálták tovább. A pálinkának, lekvárnak, ecetnek, aszalásra szántnak, gyümölcslének, mind megvoltak a saját ideális fajtái. Így alakulhatott ki ez a hatalmas fajtamennyiség: „Az 1800-as években a világ legnagyobb gyümölcsészének tartott André Leroy Franciaországban 780 körtefajtát írt le, miközben én csak a Göcsejből 400 fajtát őrzök. Elképzelhető, hogy száz évvel ezelőtt a Göcsejben több körtefajta volt, mint egész Franciaországban.”

Kutatásai alapján ráadásul nem csak helyben szelektálódott ősi fajták terjedtek el. Pórszombat határában Medes székely település volt, a legenda szerint még a kora-középkorban települtek be oda lakói a Nyikó-völgyéből. Kovács az erdélyi Nyikó mentén tett gyűjtőútjai során olyan fajtákat talált, melyeket korábban csak Göcsejből ismert (még a nevük is többnyire azonos volt). Ebből arra a meglepő következtetésre jutott, hogy már ezer évvel ezelőtt ismert volt az oltás/szemzés mestersége, és a Göcsejbe települő székelyek oltóvesszőket hozhattak magukkal.

A sok évszázados szelekció rendkívül ellenálló fajtákat eredményezett, amelyek nem igényelnek sem növényvédő vegyszereket, sem öntözést, sem metszést, a fák mégsem betegek, szépen teremnek – persze a gyümölcsök esetenként kisebb méretűek, viszont annál ízletesebbek.

A huszadik század második felétől kezdődően azonban a hagyományos falusi élet és a pomológiai szakértelem eltűnése, a gyümölcsfajták változatosságának gyors hanyatlása következett. „A nyolcvanas évek elején még néhány göcseji tanya lakott volt. Ezeken a tanyákon találtam olyan fajtákat, amelyek máshonnan már eltűntek. Valószínűleg korábban máshol is előfordultak, de kivágták őket, újat telepítettek, vagy egyszerűen elhagyták a területet, és a gazda nélkül maradt gyümölcsösök pusztulásnak indultak”.

Ebből a felismerésből indult az egykori fajtaválaszték megmentésére irányuló, immár több évtizedes fáradozás. Kovács az első években a környék gyümölcsöseit kereste fel, hogy oltóágakat szerezzen, majd később az egész Kárpát-medencét bejárta, próbálva a saját kertjeiben megmenteni az eltűnőfélben lévő, régi fajtákat. Gyűjtőútjai során a Kárpát-medence egyes vidékein, bár sajnos mindenhol visszaszorulóban, de még mindig igen gazdag palettát talált az őshonos fajtákból. Ilyen, a hazai gyümölcsészet számára géncentrumnak tekinthető tájegységek Göcsejen kívül Hetés, az Őrség, Székelyföld: pl. a Nyikó-mente, Kalotaszeg környéke, továbbá a Bükkalja, Kárpátalja, illetve az Ormánság. Ezen területek pomológiai gazdagságát a Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar által végzett kutatások is megerősítik.

Ambrus Lajos íróval közösen sok fáradtságot szenteltek a históriákban szereplő fajták felkutatásának is: pl. a Kékalma Benedek Elek szülőházának kertjéből került elő. A Kormos alma (bőralma) Mátyás király kedvenc almája volt. A török Evlija Cselebi feljegyezte, hogy a pécsi szőlőhegyen egy nap 47 különböző körtét „kellett” megkóstolnia, és még sorolhatnánk a néhai gyümölcsökhöz kötődő elbeszéléseket.

A saját maga és fiai által oltott, a család kertjeiben növekvő gyümölcsfák tehát a biológiai és kulturális sokszínűség megőrzését egyaránt szolgálják. Az egyedülálló pórszombati génbankban több százra tehető azoknak a fajtáknak és változatoknak a száma, melyeknek utolsó példányait őrzi a család.

Az utóbbi években sajnos komoly fenyegetéssel néz szembe a felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény.

A térségben a vadászati jogot egy osztrák érdekeltségű vadásztársaság birtokolja, de nevezhetjük bitorlásnak is. Noha tájékoztatta őket arról, hogy rendkívüli genetikai és kulturális érték van a területükön (még be is járta a társaság képviselőivel a ritka fajtákat felvonultató kerteket), sajnos hiába, a terület új felelőse számára a vadgazdálkodás csupán a bérvadásztatásban merült ki, a vadlétszám így óriásira nőtt. A gyűjteménynek otthont adó 11 kertből négyet súlyosan megrongáltak a vadak, annak ellenére, hogy a kertek be voltak kerítve. A vadkár által elpusztított gyümölcsfák között volt sok olyan fajta is, amelynek szó szerint utolsó egyedeit őrizték, ezek a fajták végleg elvesztek a magyar örökség és gyümölcsészet számára. Így pl. a Porhanyós rétesalma, amely nyaranta 2-3 hónapig érett, és még az is tudta fogyasztani, akinek foga sem volt. Vagy a Pünkösd királya, amelyet tavaszvégen vettek elő az eltárolt búzából, és amelyik az egyik legtartósabb almafajta lehetett, tovább eltartható volt még a Húsvéti rozmaringnál is. 

Az osztrák tulajdonosnak sajnos az a célja, hogy minél több vadat koncentráljon a területre, így minél jobb eredményeket produkáljanak a vadászatokon, ez pedig évről évre veszélyezteti a pótolhatatlan gyűjteményt és a környék más gazdálkodóinak is komoly károkat okoz. Mindezt következmény nélkül megteheti, pedig a régi gyümölcsfák megőrzése nem politikai, hanem morális kérdése az országnak, a magyarságnak.

Kovács azonban a kezdetektől fogva nem (csak) egy „famúzeumot” akart teremteni, hanem a jövő nemzedékeinek szeretné megtartani, átadni ezeket a fajtákat. Szerencsére időközben követőkre is talált, Szarvas József színművész elnevezése nyomán mára kétszáz kisebb-nagyobb Tündérkert létesült, amelyek többnyire a Kovács Gyulától származó oltványokra épülnek – megteremtve annak esélyét, hogy évtizedek múlva se merüljön feledésbe és a következő generációk is megízlelhessék a Mézvackort, a Piros pogácsaalmát vagy a Mosolygó batult.

Persze ezen fajták többsége nem arra való, hogy bárki nagyüzemi termelésben hasznosítsa őket, ám ízben, megjelenésben, felhasználási lehetőségekben rendkívül változatosak, és többségük ellenálló a gazdaságokban problémát okozó betegségekkel szemben. Magyarország kultúrtörténetének is a részét képezik az egyes tájakra hagyományosan jellemző fajták. A sokféle genetikai változat megőrzése a klímaváltozás miatt is fontos, hiszen így ki lehet válogatni és tovább lehet keresztezni olyan fajtákat, amelyek ellenállók a kórokozókkal, meleggel vagy szárazsággal szemben.

Mindezek miatt házikertekbe történő fokozott (vissza)telepítésük, vidéki közösségekben való terjesztésük (akár iskolák udvarán, játszótereken) rendkívül fontos és indokolt lenne.

Ezen a ponton el is érkeztünk a bevezetőben tárgyalt problémákhoz, miért is fogyasztunk (egyáltalán ismerünk) ennyire kevés gyümölcsfajtát és mi a baj a manapság beszerezhető oltványokkal?

Ma már az európai almatermés túlnyomó többsége azon fajtákból áll, amelyeket gépesítve lehet termelni és nagy tételben szedni. Fontos szempont az is, hogy a fajta állandó, megbízható terméshozamot garantáljon évről évre, illetve a gyümölcsök jól bírják a szállítást. Ez a többi gyümölcsnél sincs másképp. Még a meggy vagy a szőlő esetében is elsődleges például, hogy gépi úton lehessen betakarítani. Nagyüzemi termelésben, ahol a termésmennyiség, a szállíthatóság és a gépesíthetőség a legfontosabb, továbbá a növényvédelem is egyszerűen, vegyszeres úton kivitelezhető, nem szempont többé a változatos ízvilág, a sokrétű felhasználhatóság, a kiterjedt választék és főképp az, hogy a fák növényvédőszerek nélkül is ellenállóak és hosszú életűek legyenek.

Ebből a szempontból ráadásul nem csak az oltvány föld feletti, nemes gyümölcstermő része, hanem a gyökérzetet adó alany fajtája is meghatározó. Például a kertészeti lerakatokban megvásárolható őszibarack oltványok szinte mindegyike vadőszibarack alanyon fejlődik. Gondoljunk csak bele, mondjuk a Kecskemét környéki faiskolából származó, homokos alföldi talajra való alany és facsemete hogyan fog boldogulni a Budapest környéki meszes talajú domboldalakon? Az sem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőtt tájegységtől függően egész különböző szilva alanyokat használtak a kajszibarackok oltásához.

További akadály, hogy a faiskoláknak meg van kötve a keze, kizárólag a nemzeti fajtajegyzékben jelen lévő, államilag elismert gyümölcsfajták és tájfajták oltványait hozhatják kereskedelmi forgalomba. Ráadásul a 2500 m2-nél nagyobb területen létesítendő gyümölcsös bejelentésköteles, és nem telepíthetők a fajtajegyzéken kívüli régi tájfajták.

A baj tehát valójában az, hogy mérhetetlenül lecsökkent a hozzáférhető fajtaválaszték, elvesztek a helyi adottságokhoz alkalmazkodott gyümölcsfák, és a hozzájuk kapcsolódó tudás.

Mindezen negatív folyamatok enyhítéséért küzdenek Kovács Gyula és követői, a hozzájuk hasonló elkötelezett emberek, továbbá már olyan nyilvános facebook csoportok is igyekeznek segítséget nyújtani, mint pl. a „Gyümölcs tájfajták a Kárpát-medencében.”

Jómagam ültettem idén egy Pónyik almafát, Önnek mi a terve?