Jobbára ártalmatlan c. művében, mely „az ötödik könyv az egyre inkább pontatlanul megnevezett útikalauz stopposoknak trilógiában” Douglas Adams azt írja, hogyha mindenképpen lélegezni kívánunk New Yorkban, a legjobb, amit tehetünk, hogy kinyitunk egy ablakot és bedugjuk a fejünket egy épületbe.

Ez jut eszembe, amikor három munkatársból és hét diákból álló KPI csapatunk kiszáll a repülőből, majd lelép a dubai repülőtér előterébe és az Arab-félsziget rekkenő hőségébe.

Azért érkeztünk, hogy részt vegyünk a 28. ENSZ klímaváltozás konferencián, a COP28-on, amely hamar a világ talán legnagyobb, és kétségkívül a legpresztízsesebb éves nemzetközi eseményévé vált a MacBookok és a nyakba akasztható belépőkártyák társadalmi rétege számára.

A COP célja természetesen azon globális irányelvek meghatározása, melyek segíthetnek enyhíteni az emberi eredetű klímaváltozás hatásait, és egyben alkalmazkodni is hozzájuk. Idén a „loss and damage” tőkealap működésbe hozataláról esik szó, mely egy „a klímaválság frontvonalán” elhelyezkedő országok megsegítésére létrehozott nemzetközi program.

Hangulatával, mely a világbajnoki döntőt és a Burning Man fesztivált ötvözi – különösen idén, hiszen a sivatagban rendezik, általánosabban pedig, azért, mert a COP többéves tárgyalási folyamatok utolsó köre, amely gyorsan magáévá tette a fesztiválhangulatot miután 1995-ben útjára indult – az idei esemény legalább annyira lenyűgöző a „globális polgári társadalommal” kapcsolatban felvetett kérdései, mint a klímaváltozásra adott válaszai miatt.

A COP-ot egy metróvonal végén rendezik Dubai poros külvárosában a vadonatúj Expo Centrumban, amely, bármilyen hatalmas, eltörpül a környező olajfinomítók mellett, melyeknek borbélycímerei minden irányban átdöfik a látóhatárt.

Nehéz nem észrevenni a disszonanciát, és miközben áthaladunk a biztonsági ellenőrzésen – mely épp olyan szigorú, mint bármelyik reptéren – feltárul a COP vállalati érdekek által vezérelt, üres szlogeneket durrogtató gyarmatosítása is („a fiatalság ereje”).

Az esemény szerkezetét tekintve egy börzére emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy a résztvevőknek nem igazán van eladható termékük az ígéreteken kívül, melyeket a pillanat hevében tesznek. Ebből kifolyólag mindenki itt van, aki fényesre kívánja csiszolni a termékét: vállalatok és kormányzatok, NGO-k és egyetemek vannak jelen standokkal, halmokba rendezett pamfletekkel, melyeket vállalati nyelvjárásban írtak, és nem kevés nyájassággal, melyet olyan simára csiszoltak, hogy könnyen kimegy az ember fejéből.

A tárgyalások eredményessége vitatható, hiszen globális szintű konszenzust csak olyan szóhasználattal lehet elérni, mely annyira homályos, hogy bármit jelenthet, így inkább nem jelent semmit, mint hogy jelentsen valamit. Hírhedt példája ennek a glasgow-i COP26 során tett vállalás a széntüzelés „kivezetésére” (phase out), melyet az utolsó pillanatban „csökkentésre” (phase down) módosítottak, ez utóbbinak pedig nincs határozott jelentése. Ilyen az, amikor politikai ideák csapnak össze a közgazdaságtan valóságával.

Az azonban világosan látszik, hogy a COP-ot ugyanaz a fajta politikai gazdaságtan térítette el, amely életre is hívta. Magához Dubaihoz hasonlóan ez is egy olyan jelenség, amely csak a kapitalizmus késői fázisában következhet be – az iparági szintű márkázás emlékműve ez. Nehéz nem észrevenni, hogy ellentmondásaival és szerény eredményeivel a COP sokkal inkább a problémák tünete, mint gyógymód az aggályainkra.

Kutatói kiküldetésként tehát hasznos volt. Hiszen természetes, hogy foglalkoztat minket a klímaváltozás, mivel aggasztóak a lehetséges társadalmi hatásai, és azt kívánjuk, hogy a társadalom változni tudjon a hatások enyhítése és az alkalmazkodás céljából. A klímaváltozás hatásaival szembesülve azonban a legkellemetlenebb probléma, – még a társadalmi változások igényével együtt is – mely közelsége miatt egyben a legnehezebben tetten érhető is: az emberi természet nem változik.