A zöld átállás sötét oldala – visszaélések az EU zöld finanszírozásában

Amikor a politika választja ki a nyerteseket

A zöld átállás lényege, hogy egy adott időn belül jelentős javulást érjünk el a környezeti teljesítmények terén. E célok elérésének módját azonban számtalan technológia és szereplő kínálhatja. Technológiasemleges megközelítés alatt azt értjük, hogy a politika nem előre kiválasztott nyerteseket támogat, hanem célokat határoz meg, és teret enged a versenynek, innovációnak, hogy a lehető leghatékonyabb megoldás nyerjen. Az Európai Uniónak először is szilárd alapokat kell teremteniük az innovációhoz anélkül, hogy egyes technológiákal kivételeznének. A szakértők szerint a leghatékonyabb, ha az Unió általános keretfeltételeket teremt és az alapinfrastruktúrába, kutatás-fejlesztésbe fektet, ahelyett, hogy egyes szereplőket „kitüntetne” a támogatásával.

Az EU elmúlt években több milliárd eurót juttatott különböző ipari szereplőknek a „zöld átmenet” jegyében, például zöld acél és kék hidrogén projektekre. Az elvárás az volt, hogy ezek a cégek a támogatás révén meghatározott tisztább technológiákra állnak át. Több konkrét példa is napvilágot látott, amikor a cégek az uniós zöld átállási támogatásokat nem a deklarált környezetvédelmi projektekre költötték. Helyette a pénz egy része magas osztalékok formájában a részvényesek zsebében landolt, vagy egyszerűen elakadt a bürokrácia útvesztőiben, a zöld beruházás pedig el sem készült. Ez nem rendszerszintű véletlen, hanem sajnos a jelenlegi rendszer velejárója.

Pár kiragadott példa a LIFE program kapcsán:

• Néhány 2022-23-as szerződés előírta, hogy a támogatott szervezetek tömegtüntetést, levélküldő kampányt szervezzenek és EP-képviselőket győzködjenek a Bizottság zöld javaslatainak támogatásáról.
• Szabadkereskedelmi egyezmény ellen lobbiztak uniós pénzből.
• A gyanú szerint az NGO-k az EU pénzén olyan kampányokat folytattak, amelyek a gazdák és az agrárpolitika ellen hangolják a közvéleményt (pl. a nitrát- vagy állattartási szabályok szigorításakor a farmerek ellenében)

Íme néhány konkrét eset:

• Zöld beruházás vagy osztalék? – Az EU klímacéljai érdekében az Európai Beruházási Bank (EIB) kedvezményes hitelt nyújtott az egyik legnagyobb energiacégnek, az Iberdrolának. A spanyol multi 2021-ben és 2022-ben összesen 1,35 milliárd euró EIB-forrást kapott megújuló energiaprojektekre – miközben ugyanebben az időszakban vaskos osztalékokat fizetett a részvényeseinek. Az Iberdrola vezérigazgatója ráadásul 2021-ben 13,2 millió eurót keresett, és a cég további állami támogatásokért lobbizott, a profit jelentős részét pedig nem visszaforgatta, hanem kiosztotta. Nem csoda, hogy sokak szerint a zöld ipari terv (Green Deal Industrial Plan) valódi nyertesei a részvényesek, nem pedig a klíma – hiszen a vállalat folyamatosan állami pénzt kér, de közben masszív osztalékokat oszt ki. Felmerült, hogy a jövőben az ilyen támogatások feltételéül osztalék-korlátot vagy kötelező újrabefektetést kellene szabni, de egyelőre a „zöld” pénzek korlátozás nélkül folynak a cégekhez, akik aztán maguk döntik el, hogy azt célnak megfelelően használják fel, vagy zöldre mossák.
• ETS: kibocsátáskereskedelem vagy pénzszivattyú? – Az EU Emissziókereskedelmi Rendszere (ETS) azt hivatott elérni, hogy a szennyező nagyipar csökkentse kibocsátásait, de a rendszer első szakaszaiban inkább aranybányának bizonyult a vállalatoknak. Az ipari cégek a kibocsátási kvóták jelentős részét ingyenesen kapták, a felesleget pedig eladhatták – ez pedig több milliárd euró extra profitot termelt számukra. A gond az, hogy ezt a váratlan hasznot (windfall profit) a vállalatok jellemzően nem fordították zöld innovációra vagy tiszta technológiákra, helyette megnövelt osztalékfizetés formájában landolt a tulajdonosoknál. A Carbon Trade Watch és a Corporate Europe Observatory már 2011-ben figyelmeztettek: a kvótanyereség nagy részéből a részvényesek gazdagodtak, miközben alig jutott belőle valódi zöld beruházásokra. Az ETS így ebben az időszakban inkább a szennyezők támogatási rendszerévé vált, ami aláásta a klímapolitika hitelét és késleltette a tiszta technológiák elterjedését. (Az EU később szigorított a rendszeren, de a korábbi „ingyenebéd” hatásai máig érezhetők.)
• RRF: zöld címke alatt bármi eladható? – 2020-ban az EU elindította a Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszközt (RRF) a Covid utáni újjáépítésre, kötelezve, hogy legalább 37%-a klíma- és zöld célokra menjen. A papíron minden tagállami terv hozta is a 37%-ot, sőt összesítve 42,5%-ot – legalábbis a Bizottság szerint. Csakhogy az Európai Számvevőszék 2024-es jelentése szerint ez a szám erősen kozmetikázott. Emlékezetes, a magyar RRF program európai összehasonlításban is kiemelkedő 48%-os valós klímacélt tartalmazott, a forrást a Bizottság mégis befagyasztotta. A többi tagállam ezalatt kb. 34,5 milliárd euróval kevesebbet költött ténylegesen zöld projektekre, mint amit jelentettek – vagyis ennyivel lehettek túlértékelve a zöld kiadások. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a tagállamok olyan projekteket is zöld címkével láttak el, amelyeknek alig volt közük a klímacélokhoz. Magyarán, sok pénz elment, csak épp nem arra, amire a zöld átállás szempontjából kellett volna – ez pedig hosszú távon a klímacélok elérését nehezíti, hiszen a források egy része elfolyik a repedéseken.
• Bányászati zöldítési pénzek – A Horizon 2020 kutatási program keretében az EU kritikus nyersanyagokkal kapcsolatos innovációkat is finanszírozott, ami alapvetően jó ötlet: tisztább, felelősebb bányászat kell a zöld átálláshoz. Csakhogy kiderült, hogy a pénzekből olyan cégek is részesültek, amelyek zöld előélete finoman szólva problémás. Klasszikus példa a svéd Boliden vállalat esete. Boliden neve onnan híres, hogy az 1998-as spanyolországi Aznalcóllar katasztrófában az ő tulajdonában lévő bányagát szakadt át, és 6 millió köbméter mérgező iszap öntötte el a környéket, mérhetetlen ökológiai károkat okozva. A céget perbe fogták: mintegy 40 millió euró kártérítést kifizetett, de a spanyol leányvállalat csődbe ment, így a spanyol állam és régió több mint 130 millió eurónyi kárral hoppon maradt. Ezek után hideg zuhanyként jött a hír: Boliden egy fillért nem fizet a fennmaradó károkra, viszont EU-s kutatási támogatást vígan eltesz – méghozzá 2,7 millió eurót, nyolc Horizon projektben való részvételéért, amelyek ráadásul pont a bányászat környezeti hatásainak minimalizálását célozzák! Ez kb. olyan, mintha a farkas kapna pénzt báránytenyésztési innovációra.

Ezek a példák rávilágítanak arra, hogy a jól célzott klímapolitika helyett sokszor inkább lobbiérdekek mentén osztott forrásokkal találkozunk. Az EU legnagyobb 25 szén-dioxid-kibocsátó vállalata összesen mintegy 87 milliárd dollárnak megfelelő „zöld” befektetési forrást zsebelt be különböző uniós programokból. Az efféle aránytalanság nem pusztán igazságtalan, de ellenösztönzőt is jelent, és akadályozza a valódi innovációt.

Civil szervezetek: zöld pénzből politikai akció?

A civil szervezetek kulcsszereplői a klímaharcnak – elvben a társadalom hangját, a környezet védelmét képviselik. Az EU jelentős összegekkel támogat bizonyos környezetvédő NGO-kat is, például a LIFE programon vagy egyéb pályázatokon keresztül, mert fontos a civil szféra bevonása a zöld átmenetbe. Ám itt is felmerült a gyanú: vajon minden euró erdőt telepít és CO₂-t csökkent, vagy néha ideológiai kampányokra fordítódik a pénz?

Az utóbbi években az Európai Parlament jobboldali-konzervatív köreiben valóságos boszorkányüldözés indult – vagy ha onnan nézzük, indokolt vizsgálódás –, hogy kiderítsék, nem finanszíroz-e az Európai Bizottság zöld NGO-kat rejtett politikai lobbitevékenységre. A vita 2023 végén-2024 elején csúcsosodott ki, amikor több konzervatív EP-képviselő – élükön Monika Hohlmeier (bajor CSU, az EP Költségvetési Ellenőrzési Bizottságának alelnöke) – azt állította: a Bizottság bizonyos pályázati pénzeken keresztül aktivistákat fizet, hogy azok a Bizottság zöld politikáját lobbizzák át az EP-n. Mi is történt pontosan? Hohlmeier átnézett kb. 30 szerződést 2022-2023-ból, amelyek keretében zöld NGO-k uniós támogatást kaptak, és megdöbbentő részletekre bukkant. Néhány szerződésben a támogatás feltételeként szerepelt, hogy az adott NGO:

• tömegtüntetéseket szervezzen,
• tömeges email-/levélkampányt indítson (azaz „astro-turfing” jellegű lakossági nyomást generáljon),
• és közvetlenül gyakoroljon nyomást EP-képviselőkre kritikus szavazások előtt.

Magyarán az EU pénzt adott civileknek, hogy azok lobbizzanak az EU intézményeinél – első hallásra furcsa helyzet, hisz a civil támogatást nem azért kapják, hogy fizetett ügynökként tolják át a Bizottság akaratát, hanem hogy saját környezetvédelmi projektjeiket megvalósítsák. Hohlmeier külön kiemelte, hogy az egyik ügyben a pénzből a gazdák ellen mozgósítottak – azaz olyan kampányra ment támogatás, ami az EU agrárpolitikájával (és a gazdák érdekeivel) szemben próbált hangulatot kelteni. Egy másik esetben a támogatott NGO-k a Bizottság környezetvédelmi főigazgatósága hallgatólagos megbízásából az EU–Mercosur szabadkereskedelmi egyezmény ellen lobbiztak, holott a Mercosur-paktumot Ursula von der Leyen bizottsági elnök kifejezetten támogatja – tehát itt a Bizottság egy másik saját politikája ellen finanszírozott megmozdulást. Mondjuk ki: ha igaz, elég bizarr, hogy adóeurókból szerveznek tüntetőket az EP képviselői elé – olyan, mintha egy fociedző fizetné a bírókat, hogy reklamáljanak nála a saját csapata nevében.

A Bizottság is védekezésre kényszerült: Piotr Serafin költségvetési biztos elismerte, hogy „nem volt helyénvaló” ilyen kikötéseket tenni a támogatási szerződésekbe, és gyors intézkedéseket ígért a hasonló esetek kijavítására. Az ügynek további pikantériája, hogy közben kiderült: a hangos “NGO-vadász” Hohlmeier asszony maga is kapott juttatást egy agráripari cégtől, amely szintén részesült LIFE támogatásban – igaz, ez utóbbi a megújuló energiás leányvállalata révén.

A civil szervezeti visszaélésekről elmondható, hogy a legtöbb eset inkább a politikai-ideológiai célú felhasználásról szól, nem annyira a pénz elsikkasztásáról (bár utóbbira is van példa). Tehát nem arról beszélünk, hogy egy NGO vezető villát vett a támogatásból, hanem arról, hogy a támogatást nem a deklarált környezeti projektre, hanem közvetett politikai befolyásolásra költötték.

A fenti botrányok bizony súlyos következményekkel járnak a nagy klímatervre nézve. Először is aláássák a zöld átállás hitelességét. Ha a nyilvánosság azt látja, hogy a „zöld” címkéjű milliárdok egy része csalásokban, zöldre festett projektekben vagy öncélú lobbiban vész el, könnyen kialakul a kép: ez az egész Green Deal csak pénzszórás a beavatottaknak. A szkeptikus hangok erősödnek, a politikai támogatottság csökken. Az Európai Számvevőszék jelentése is figyelmeztetett rá, hogy a túlságosan engedékeny projektbesorolás túlzó zöld állításokhoz vezet, ami hosszú távon visszaüthet a közbizalomra. Hiszen, ha kiderül, hogy a „zöld költések” egy része valójában nem zöld, az emberek joggal kérdezik: mire megy el a pénz valójában?

A versenyképességre is negatívan hatnak ezek a visszaélések. Az uniós zöld források célja eredetileg az lenne, hogy fellendítsék a fenntartható iparágakat, technológiákat, és így Európa egyszerre védje a bolygót és erősítse gazdaságát. Ha azonban a pénz egy része nem hatékonyan hasznosul, akkor az EU lemarad a globális versenyben. Gondoljunk a megújuló energia, akkumulátorgyártás, elektromos járművek területére: ezekben óriási verseny zajlik a világban, és aki gyorsan tud fejleszteni, az dominálhatja a piacot. Ha az EU-ban a támogatások egy része „elszivárog” (akár korrupció, akár bürokratikus tehetetlenség miatt), akkor kevesebb prototípus épül, kevesebb startup éli túl, mint amennyi a pénzből lehetne. Ez fékezi az innovációt: lehet, hogy papíron milliárdokat költöttünk K+F-re, de ha abból csak kevés jut el működő termékig vagy szolgáltatásig, akkor versenyhátrányba kerülünk azokkal szemben, akik ugyanennyi pénzből tényleg fejlesztenek.

És ezzel el is érkeztünk Kínához. Kína elektromos autóipara olyan, mint egy felturbózott sportkocsi, míg az EU-é néha egy dízel kisautóra emlékeztet. A kínai kormány az elmúlt bő egy évtizedben elképesztő összegekkel támogatta az elektromos járművek piacát, és ennek mára meg is van az eredménye. Néhány szám jól mutatja a különbséget:

• Állami támogatások mértéke: Kína 2009 körül indította el masszív EV-támogatási programját. Egy elemzés szerint 14 év alatt több mint 230 milliárd dollárnyi támogatást pumpáltak az elektromos jármű szektorba. Csak 2016-2022 között kb. 57 milliárd USD központi szubvenció jutott az elektromos- és hibrid autókra. (Összehasonlításul: ez az összeg nagyjából megegyezik Magyarország egyéves GDP-jével.) Ezzel szemben az EU – bár hirdeti a zöld ipari forradalmat – sokáig jóval visszafogottabb volt közvetlen támogatásokban. Persze az EU is költött: például NextGenerationEU alapon belül százmilliárdok mennek zöld beruházásokra, de ezek szétszóródnak sok szektor és ország között, és gyakran nem közvetlenül az autóipart célozzák.
• Piaci részesedés és eredmények: Az eredmény: Kína ma dominálja a világ EV-piacát. 2023-ra Kína lett a legnagyobb autóexportőr a világon, megelőzve Japánt, amiben az elektromos autók kulcsszerepet játszanak.
• Hatékonyság és innováció: Kína nem csak olcsóbb, hanem technológiai téren is feljövőben van. Ma már számos területen (pl. akkumulátorok, járműszoftver) versenyképes vagy jobb megoldásokat kínál. Ebben benne van az is, hogy a támogatásokkal kikényszerítették a helyi ipar fejlődését: pl. kötelezővé tették a külföldi gyártóknak, hogy kínai partnerekkel dolgozzanak, átadva a tudást (így lett például a Tesla sanghaji gyára a világ egyik leghatékonyabb EV-üzeme, amihez a kínai beszállítók rengeteget tanultak). Európa ezzel szemben a piaci ösztönzőkre és karbonárra támaszkodott, bízva benne, hogy a „láthatatlan kéz” majd elintézi az átállást. De a láthatatlan kéz néha a zsebébe dugta a pénzt ahelyett, hogy új technológiát épített volna belőle. Az eredmény: míg Kína 10 év alatt e-autó nagyhatalommá vált, Európa most kapkod, hogy utolérje magát.

Persze nem arról van szó, hogy Kínában ne lenne pazarlás, de a méret és fókusz összehasonlíthatatlan. Kína stratégiai iparfejlesztésként tekint az elektromos járművekre, és ennek megfelelő erőforrást allokált rá. Az EU sokáig inkább szabályozással és apróbb támogatásokkal próbált irányt szabni, és a nagy közös kasszákból (pl. a Helyreállítási Alapból) is sok minden másra is költeni kellett a zöld átállás mellett (digitalizáció, egészségügy stb.).

A különbség az eredményekben impozáns: Kína esetében azt látjuk, hogy a masszív állami támogatás valóban kiépített egy erős iparágat (tele gyárakkal, innovációval, exporttal), míg Európában a támogatások szétaprózottsága, illetve a helyenkénti visszaélések miatt a kívánt hatás elmarad a potenciálistól. Ez versenyképességi kihívást jelent: ha Európa nem tanul a hibáiból, a zöld átállásban is külső technológiákra és importált eszközökre szorulhat.

Innováció, piac és a zöld átállás hosszú távú érdekei

A zöld átállás sikeréhez nem elegendő a politikai támogatás és pénzügyi injekciók biztosítása: elengedhetetlen a piaci verseny és az innováció hatékony ösztönzési rendszere. A fenti áttekintés egyszerre kijózanító és tanulságos. Láttuk, hogy a nemes cél – az éghajlatvédelem és fenntartható innováció finanszírozása – útján milyen akadályokat gördíthet az emberi tényező: kapzsiság, hanyagság, politikai agenda. A történetek sora mind arra mutat, hogy a pénz hatékony és célirányos elköltése ugyanolyan fontos, mint a pénz összege. Ahogy egy szakértő fogalmazott: ha Európa nem szeretné, hogy a Green Deal átcsússzon “Green wash Deal”-be, akkor rendbe kell tennie a háza táját a támogatások terén. Hiába költünk elvileg eleget a zöld átállásra, ha annak egy része elfolyik, vagy célt téveszt akkor a hatás elmarad. Kína példája mutatja, hogy a világos célok és következetes támogatás gyors eredményeket hozhat. Európának hasonló, átgondolt és versenyt ösztönző támogatási politikára lenne szüksége.

Ajánlások a zöld átállás hatékonyabb támogatásához:

1.         Világosan meghatározott klíma- és környezetvédelmi célokhoz kötött támogatások.

2.         Technológiasemlegesség biztosítása. A támogatási kiírásokat úgy érdemes kialakítani, hogy ne egy előre preferált technológiának vagy cégnek kedvezzenek, hanem problémákat oldjanak meg. Például ne konkrétan „elektromos autó” gyártására adjunk támogatást, hanem „nulla kibocsátású közlekedési megoldásokra”, így versenyezhet az elektromos autó, a hidrogénüzemű jármű, a szintetikus üzemanyag vagy akár a közösségi közlekedési innováció is.

3.         Transzparencia és elszámoltathatóság növelése.

4.         Nemzetközi együttműködés és koordináció erősítése a globális verseny kiegyensúlyozására. Fontos a globális összehangolás, ezzel megakadályozható, hogy a zöld átállás támogatásai versenyhátrányt jelentsenek.

A lényeg, hogy a klímacélokat ne ássák alá rövid távú geopolitikai vagy kereskedelmi érdekek, mert a végén mindenki veszít (ahogy Fatih Birol, az IEA igazgatója fogalmazott: "a kormányoknak el kell választaniuk a klímaügyet a geopolitikától, tekintettel a kihívás nagyságrendjére"

Források:

• Arthur Neslen: Why defunding NGOs would lock in a European 'Greenwash' Deal. EUobserver, 2023.
• Nina Chestney: IEA expects global clean energy investment to hit $2 trillion in 2024. Reuters, 2024.
• Max Griera et al.: “Fact-check: Did the European Commission really pay NGOs to lobby for the Green Deal?”, Politico (2025. febr. 4.).
• Robert Hodgson: “Use of EU funds to lobby MEPs was ‘inappropriate’, commissioner says”, Euronews (2025. jan. 23.).
• Belga News Agency: “EU climate funds misused with billions potentially misallocated, say EU auditors” (2024. szept. 11.).
• Investigate Europe (Manuel Rico, Lorenzo Buzzoni): “Firms linked to environmental abuses got millions in EU ‘green mining’ grants” (2023. okt. 27.).
• Alexandra Gerasimcikova: “The EU’s Green Deal Industrial Plan Is a Windfall for Corporations”, Jacobin (2023. márc. 24.).
• ThinktoSustain (Carbon Trade Watch & CEO): “EU Emissions Trading System Destined to Fail” (2011. ápr.).
• Reuters: “EU to investigate 'flood' of Chinese electric cars, weigh tariffs” (2023. szept. 13.).
• Atlantic Council: “As Chinese EVs threaten to overrun Europe, Germany should ramp up supply-chain investment” (2023).
• Euractiv: “NGOs say EU funds row aims to 'discredit and defund' them” (2025).
• Corporate Europe Observatory: “EU ETS: failing at the third attempt” (2011).