A túlnépesedés gondolata szinte megkerülhetetlen, ha környezeti témákról van szó. Teljesen mindegy, hogy a szén-dioxid kibocsátás, az ivóvíz készlet, a természetes élőhelyek védelme, vagy az élelmiszerellátás van mérlegen, szinte mindig előkerül a “mindent ütő jolly joker”, a túlnépesedés. Azonban koránt sem biztos, hogyy a problém a számokban rejlik.
Litkei Máté János környezetpolitikai kutató írása
Egyesek szerint azért magas az üvegházgáz koncentráció a légkörben, mert túl sokan bocsátunk ki - többek közt - szén-dioxidot. Azért fogy az édesvíz készlet, mert egyre többen vagyunk egységnyi vízmennyiségre. Azért pusztulnak a természetes élőhelyek, mert a létszámnövekedéssel arányosan egyre nagyobb területeket foglalunk el. Végül azért fog az emberiség jelentős része kipusztulni mert nem fogunk tudni elegendő élelmiszert előállítani számukra. Némi cinizmussal persze megállapítható, hogy ez, mint egy önmaga farkába harapó kígyó, egyúttal mérsékelheti is a túlnépesedés problémáját.
Természetesen bárkinek, aki az emberéletet értéknek tartja, ez elfogadhatatlan forgatókönyv, ezért érdemes bizonyos szélsőségeket elkerülni. Aki arra vállalkozik, hogy az emberiség problémáira megoldást keres, érdemes a munka megkezdése előtt tisztáznia azokat az alapértékeket, melyekből nem hajlandó feladni. Alapértéknek tekintendő az emberi élet, így szükségszerűen elvetendő minden olyan megoldási javaslat, amely a jelenleg élő emberek létszámát bármilyen módon mesterségesen csökkenteni kívánja. Hasonló módon elvetendő minden olyan társadalmi kísérlet, amely az emberi életminőség jelentős romlását eredményezi, mert ez egyrészt az emberek ellenállásába ütközne, másrészt pedig a tágan értelmezett egyéni és közösségi szabadság jelentős csökkenéséhez vezetne. Harmadsorban pedig célunk mind az emberi életet, mind az emberi életminőséget olyan mód megőrizni, hogy ez ne borítsa fel a természeti környezet és az ember természetes dinamikus egyensúlyi állapotát, melyben az emberi tevékenység környezetterhelése nem haladja meg a természet regenerálódási képességét.
Mindenekelőtt azonban közelítsük meg a túlnépesedés kérdését a számok oldaláról. Az 1800-as években még csak egymilliárd ember élt a bolygón, az 1930-as években már több, mint kétmilliárdan voltunk, a 2000-es évek elején átléptük a hatmilliárdot, jelenleg pedig 7,8 milliárdnál tartunk. Ha valaki “élőben” szeretné követni a népességnövekedést, akkor megteheti itt. Ez a hirtelen növekvő trend sokakat megrémíthet, azonban érdemes mellé tenni a teljes termékenységi arányszámot (TTA), amely leegyszerűsítve a szülőképes korú női népességre jutó születések átlagát mutatja meg. Egy új tanulmány szerint a TTA 1950 óta közel felére esett globálisan, ami azt eredményezi, hogy bár 2050-re várhatóan 9,8 milliárdan leszünk a bolygón, tehát a növekedés még egy ideig tartani fog, de az ezt követő 20 évben tetőzni fog a népesség. Egy friss kutatás szerint a 2060-as évek közepétől számítva a bolygón élő emberek száma folyamatos csökkenést fog mutatni. Annak valószínűsége, hogy addig összeomoljon a gazdaságunk, társadalmunk, vagy az ökoszisztéma, rendkívül alacsony. Az a mítosz tehát megdőlni látszik, mely szerint az emberiség addig fog növekedni, amíg teljesen fel nem éli maga körül az erőforrásokat - a gyors népességcsökkenést pedig az ezt követő összeomló társadalmak eredményezik. A probléma innen szemlélve nem az emberiség létszáma, hanem a környezetre gyakorolt káros hatása, mely változtatások nélkül egy lassan csökkenő népesség esetén is még évtizedekig, vagy akár évszázadokig is közel állandó értéket mutat.
A szituáció tehát továbbra is adott, hogy “sokkal hatékonyabban” szennyezzük környezetünket, mint a történelem során bármikor. 2018-ban 36573 megatonna szén-dioxidot bocsátottunk ki a légkörbe, azonban nem egyenlő mértékben elosztva. Egy ország károsanyag-kibocsátását az egy főre eső kibocsátás és a népesség mennyisége határozza meg. A gazdaságilag fejlettebb országokban sokkal magasabb az egy főre eső kibocsátás, ezért ha a Föld népességét képzeletben kettéosztjuk, akkor azzal szembesülünk, hogy a gazdaságilag fejlettebb fél a felelős a teljes szén-dioxid-kibocsátás 86 százalékáért, míg a másik fél, csak 14 százalékért felelős. Ha összevetjük a várható demográfiai adatokat a kibocsátási adatokkal, akkor azt láthatjuk, hogy a nagyobb mértékben szennyező országok népessége erős csökkenést mutat, míg a kevésbé szennyező országok népessége tovább fog növekedni. A demográfiai kiegyensúlyozatlanság vélhető okairól és következményeiről itt olvashat részletesebben.
Természetesen várható, hogy a világ fejletlenebb országaiban is egyre magasabb lesz az elérhető életszínvonal, ami a jelenlegi körülmények közt magasabb szennyezettségi szintet jelent. De milyen megoldási javaslatok léteznek? A megoldások egyik köre az emberiség létszámának korlátozását javasolja: ha önkéntes, vagy kényszerű születés szabályozással sikerül az emberiség létszámát csökkenteni, akkor hosszú távon csökkenni fog a szennyezők száma, ebből következően a természetre ható szennyezés mértéke is csökkenni fog. Számos probléma van azonban ezzel a gondolatmenettel. Elsőként az, hogy a lakosságra terheli a felelősség teljes részét és a környezetkárosítás gazdasági folyamatokból származó részével nem számol - utóbbi ugyanis akkor is nőhet, ha a lakosság száma csökken. Másodsorban hiába csökkentjük a fejlődő világban született gyermekek számát, ha a fejlett világban élő gyermekek egész élettartamra számított szennyezése sokszorosa. Felmerülhetne a fejlett világban élők létszámának mesterséges korlátozása és az itt lévő társadalmak "feltöltése" bevándorlókkal, ám ez végeredményben nem változtatna, csak importálná a CO2 kibocsátót, hiszen az fejlett világba érkezők a helyi életszínvonalhoz (és kibocsátáshoz) igazodnak. Harmadrészt felmerül a kérdés, hogy egyáltalán milyen globális szereplőnek van autoritása más országok népességpolitikáját megszabni és betartatni?
A népességcsökkenés természetes mértékének köszönhetően várhatóan 23 ország (például Japán vagy Spanyolország) népessége meg fog feleződni 2100-ra. Ha egalitárius módon a Földön mindenhol ugyanazt a népesedési politikát vezetik be, akkor nem kerülnek-e ezek a kultúrák és társadalmak az eltűnés szélére? Ha pedig az egyes országokra eltérő népesedéspolitikát írnak elő, a népességszám, vagy a szennyezés alapján hozzák meg azt a döntést, hogy lehet-e szaporodni, vagy sem? Ha egy fejlődő országban nő a jólét (és a szennyezés), akkor korlátozni kellene a népességnövekedést? Megint csak: kinek lenne felhatalmazása ezen döntések meghozatalára?
A megoldások második köre a fogyasztás korlátozására irányul. A Föld egy zárt rendszer, emiatt meghatározott mennyiségű alapanyagot tud szolgáltatni. Ebből következik, hogy ha nő a népességszám, arányosan csökkenteni kell az egy főre jutó fogyasztást. Ugyan ez a megközelítés már nem veszi egy kalap alá az éhezéstől sújtott országokat a világ vezető gazdasági hatalmaival, de ez a javaslat is számos kérdést vet fel. Elsőként azt, hogy valóban a lakossági fogyasztás csökkentése a leghatékonyabb módja a környezetterhelés csökkentésének? Önkéntes alapon kellene, a lakosság meggyőzésével, lassan véghezvinni ezt a folyamatot, vagy a kapitalizmust mintegy felszámolva, állami beavatkozással? Ha ez utóbbiról van szó, akkor a megtermelt javak az elvégzett munka (mennyisége? minősége? értéke?) alapján kerülnek szétosztásra a lakosság körében, vagy a szükségletek alapján? Ki határozza meg, hogy kinek, miből mennyi jár? A fejlődő országok működhetnének tovább kapitalista gazdasággal? Ha felzárkóznának a fejlett gazdaságú társadalmak szintjére, viszont nem akarnák önként feladni gazdasági modelljüket, kinek lenne hatalma rájuk kényszeríteni a váltást?
Ha valódi megoldások után kutatunk, akkor érdemesebb az absztrakt gondolatok szféráiból alább szállni a rögvalóság szintjére. 2018-ban az Európai Unióban az üvegházhatású gázok kibocsátásának mindössze 24%-t adták a háztartások, a maradék 76%-t az energiatermelés, az ipari gyártás, a mezőgazdaság, vagy épp a logisztika. Ezzel párhuzamosan azt látjuk, hogy a 2008-2018 között eltelt tíz évben az Európai Unió tagállamainak összesen 13,5%-kal sikerült csökkenteniük üvegházhatásúgáz kibocsátásukat. Ezen belül az elektromos áram-termelés, a földgázfelhasználás és a légkondicionálás mértéke csökkent leginkább (22,2%), ezt követte az ipari termelés visszametszése (20%). A háztartások 8,2%-al tudták csökkenteni átlagos üvegházhatású gáz-kibocsátásukat. Tehát miközben a szennyezés nagyobb része származik a gazdaságból, aközben a csökkentés lehetőségének mértéke a lakossági oldalon a kisebb. A fenti adatok fényében egyértelműen tévútnak tekinthetők azok a megoldási javaslatok, amelyek kizárólag lakossági oldalról közelítik meg a szennyezés kérdését.
Ha a szennyezés kérdése még meg is oldható így, a szűkös erőforrások kérdése akkor is kérdésesnek látszik. Nehezen cáfolható, hogy az erőforrások szűkössége kihívások elé állítja az emberiséget. Azonban ha nem a fogyasztás mértékét és nem a népesség számát csökkentjük, akkor milyen opciók maradtak? Megoldást a hatékonyság növelésében kell keresnünk. Valójában nem sokan fogyasztunk és nem sokat, hanem rosszul. Pazarlóan és szennyezően. Az elosztás hatékonyságának növelésével, az energiahatékonyság növelésével, a teljes termék életúton keresztül értelmezett hulladék mentességgel, a körforgásos gazdasági modellek megvalósításával elérhető a megtermelt termékekre jutó ökológiai lábnyom csökkentése és a rendelkezésre álló források felhasználásának optimalizálása.
Az erőforrások materiális része ugyanis valóban véges, de az emberi elme által nyújtott lehetőségek száma végtelen. A klímaváltozás nem csak veszélyeket hordoz magában, de rendkívüli lehetőségeket is. Azok az országok és szervezetek, melyek időben tudnak megoldást kínálni a változó klíma által okozott kihívásokra, a XXI. század nyerteseivé válhatnak - nem csak erkölcsi, de gazdasági és politikai értelemben is.
