Anatol Lieven 2020-ban megjelent könyve, a Climate Change and the Nation State (Klímaváltozás és a nemzetállam) már címével is újszerű tartalmat ígér a környezetvédelem iránt érdeklődők számára. A könyv azzal a fősodratú elképzeléssel megy szembe, mely szerint a klímaváltozás globális problémájára nemzetek feletti, globális megoldást kell nyújtani. A könyv előveszi és leporolja a környezet- és természetvédelem legalapvetőbb tézisét: “gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” Recenzió.
Litkei Máté János környezetpolitikai kutató írása
Ezt a könyvet olvasni nem csak azért felüdítő élmény, mert a nacionalizmus és a környezetvédelem témáját köti össze, hiszen ezzel a témával számos írás foglalkozott korábban is, hanem mert mindezt amerikai baloldali megközelítésből teszi. Igen, Anatol Lieven könyvében végig, konzekvensen a demokrata Green New Deal mellett érvel, de teszi mindezt úgy, hogy szakít számos progresszív dogmával. Természetesen a könyvből nem marad ki Donald Trump, vagy a republikánus elit cikizése, de ha az olvasó ezeken a “kötelező körökön” túl tud lépni, akkor egy egészen újfajta baloldali megközelítéssel találkozhat.
Lieven nem szigorú értelembe vett környezeti szakértő, hanem sokkal inkább nemzetközi politikával és biztonságpolitikával foglalkozó újságíró és politikai elemző. A klímaváltozás jelenségét is ilyen szempontból vizsgálja. A megújuló energiaforrásokra való átállás az ő értelmezésében például energiabiztonságot jelent, a klímaváltozás közvetlen és közvetett hatásai pedig konkrét fizikai kárt okozhatnak az állampolgároknak, ami lényegében a nemzetbiztonsági kockázat definíciója. A hőhullámok, az erdőtüzek és egyéb természeti katasztrófák állítása szerint több embert ölnek meg már jelenleg is, mint a háborúk.
Viszont sajnos a könyv gyenge pontjai is ebből az egyedi nézőpontból fakadnak. A szerző nem foglalkozik részletesen a környezeti hatásokkal és alapvetésként fogadja el azokat a pánikkeltő narratívákat, melyek jelenleg is vita tárgyát képezik, például a tengerszint emelkedés kapcsán. Lieven könyve abszolút nem tárgyalja az adaptációs lehetőségeket. Értelmezésében az emberiség vagy megelőzi a problémát, vagy ölbe tett kézzel fogja nézni, ahogy szépen nyakunkig fog érni a víz. Ha viszont biztonságpolitikai szempontból csak a “legrosszabb forgatókönyvvel” számolunk, a hipotetikus eltúlzott narratíva indokolt lehet.
Lieven szerint ilyen kontextusban a hagyományos gazdasági érdekek és a területek uralása mentén zajló nemzetközi konfliktusok teljesen értelmetlenné fognak válni. Egy ponton felveti, hogy a “nyugati demokratikus” és a nyugaton kívüli erős, “autoriter vezetők” közötti híd is megteremthető lenne a klímaváltozással szembeni harcon keresztül, hiszen a nyugaton kívüli vezetők mind nacionalisták. Ha belátják, hogy a klímaváltozás fenyegeti a nemzetüket, azonnal cselekedni fognak, csakúgy, mint nyugati társaik.
Akkor mégis miért késlekednek a hatékony intézkedések? A klímaváltozással szembeni cselekvésnek a szerző szerint nem technológiai, vagy pénzügyi akadályai vannak, hanem egész egyszerűen a motiváció hiánya. Jelenleg még nem látjuk elég fenyegetőnek a klímaváltozás által hordozott veszélyeket, ezért nem mobilizáltuk az eliteket és a társadalmakat. A legnagyobb baj, hogy „maradi elitek” irányítanak, akik nem tudnak alkalmazkodni az új kihívásokhoz. Mivel a mostani nyugati elitet a hidegháború formálta, ezért most is ehhez hasonló konfliktusokat „építenek” Moszkvával és Pekinggel. Egész egyszerűen nem tudnak, vagy nem hajlandóak alkalmazkodni az új típusú kihívásokhoz, mint amilyen például a klímaváltozás kérdése.
A baloldali értékeket valló szerző egyik jelentős megállapítása, hogy az egész emberiséggel senki nem tud közösséget vállalni. Az ideális világrend utópiája nem mozgat meg sehol elegendő embert ahhoz, hogy globálisan át tudja venni a hatalmat. Ez a felismerés vezette Lievent a nacionalizmushoz, mint a modern kor leghatékonyabb, tömegeket megmozgató ideológiájához. Bár véleménye szerint Trump és Bolsonaro negatív példák, valójában nincs rá bizonyíték, hogy a nacionalizmus felvállalása kizárná a klímaváltozás elleni harcot. Sőt, Izrael vízvédelmi programja, valamint Kína és India alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos politikája mutatja, hogy a környezet védelme történhet a nemzeti érdeket előtérbe helyezésével. Különbséget inkább csak a rövidlátó (pusztító) és a hosszútávú (építő) nacionalizmus közt kell tenni.
A szerző szerint a „trumpok és bolsonarok” politikai legyőzéséhez ki kell csavarni a nacionalizmus fegyverét a kezükből és ellenük kell fordítani. Ezen sorok olvasása közben a közép-kelet-európai olvasó erősen érezheti, hogy egy demokrata szellemiségű amerikai könyvet tart a kezében, ugyanis Lieven hosszasan kényszerül magyarázkodni saját tábora előtt annak kapcsán, hogy a nacionalizmus nem egy ördögtől való dolog. Lieven kifejti, hogy krízisek idején a nemzetállamok az egyedül működő, kellő erőt felmutatni képes közigazgatási egységek. A szupranacionális együttműködéseket egész egyszerűen hatékonytalannak tartja, a világkormány elképzelést pedig lázálomnak. Ahogy írja: ha a nemzetek elbuknak, nem egy globális autoritás veszi át az uralmat, hanem a totális káosz.
A könyv szerint az államok a klímaváltozás közvetlen hatásai miatt nem valószínű, hogy rövid távon összeomlanának, azonban van egy közvetett hatás, amellyel a legtöbben nem számolnak, ez pedig a migráció és az ennek következtében kialakuló a radikalizáció, társadalmi polarizáció és a nyugati demokráciák megbénulása. A klímaváltozás természetesen soha nem egyedül váltja ki a migrációt, mindig vannak szocio-ökonómiai okok, mint például a szegénység, a társadalmi elnyomás, a helyi túlnépesedés, vagy épp a háború. Lieven szerint éppen ezért nincs értelme „klímamenetkültekről” beszélni és nincs értelme külön jogi kategóriát alkotni erre.
De miért is jelent a migráció problémát a nyugati országoknak, de akár Oroszországnak is? Ezen a ponton a könyv szerzője ismét hosszas magyarázkodásra kényszerül. A könyv szerint a demokráciák tökéletesen alkalmasak az úgynevezett „másodlagos problémák” megoldására, viszont teljesen működésképtelenek, ha a lakosság nem ugyanazt a kultúrát és értékrendet képviseli. Ebben az esetben a kisebbség nem fogja elfogadni a többség akaratát és végül a demokrácia teljesen bénulttá válik. Ehhez képest azt tapasztalhatjuk, hogy a liberális és szocialista zöldpolitikusok általában nem foglalkoznak a migráció kérdésével, vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodott ideológiai paneleket alkalmaznak. Amikor például a nyugati társadalomtudósok és politikusok a munkanélküli és iskolázatlan munkásosztályt privilegizáltnak titulálják a migránsokkal szemben, akkor valójában a társadalmi megosztottságot növelik és a “trumpok” ölelő karjaiba lökik őket.
Lieven szerint, amikor az emberek felvetik a migrációval kapcsolatos aggályaikat, akkor ezek az aggályok általában a saját egzisztenciális, kulturális és politikai jövőjükről szólnak, nem xenofóbiáról. Mégis a baloldal rendszeresen rasszizmust kiált és aztán csodálkozik, hogy szavazatot veszít a munkásosztály részéről. Ha a baloldal és a zöldek folytatják az ideológiai alapú vakságukat a nyitott határokkal kapcsolatban, szétszakítják a saját társadalmaikat és lehetetlenné teszik a klímaváltozással kapcsolatos hatékony intézkedések meghozatalát.
A szerző szerint sem a szélsőségesen progresszív erők által támogatott, teljesen nyitott társadalom nem működőképes, sem pedig a soviniszták által hangoztatott etnikailag homogén nemzet nem valósítható meg erőszak nélkül. Ezek helyett egy harmadik lehetőséget, a polgári nacionalizmust kínálja. A polgári nacionalizmus etnikailag nem homogén, de semmiképp nem jelent multikulturalizmust sem. Lieven logikája szerint egy nemzet etnikailag ugyan lehet sokszínű, de kulturálisan és nemzeti identitás tekintetében homogénnek kell maradnia, hogy működőképes legyen.
A klímaváltozás elleni harc hosszú és folyamatos küzdelem, ami a demokráciákban nehézkes, hiszen egy kormányváltás akár a teljes környezet- és klímapolitika annulálását is jelentheti. A tét viszont óriási, hiszen ha a demokráciák nem fogják tudni megjeleníteni a nemzeti egységet, akkor két kimenetel valószínűsíthető: autoriter rendszerek veszik át a helyüket, vagy teljesen összeomlanak a társadalmak.
Lieven szerint az USA-ban jelenleg egy járható út van, a demokraták által felvetett Green New Deal megvalósítása. Radikális gazdasági változtatásokra van szükség, de a szerző szerint ez önmagában nem elég, meg kell változtatni a kortárs kultúrát is. A materialista individualizmus monopóliumának lebontása nélkül nem nyerhető meg ez a háború, melyet az emberiség nem egy külső ellenfél ellen, hanem a saját fogyasztói magatartása ellen vív. Ahhoz, hogy igazán radikális változásokat tudjanak tenni, a demokratáknak sorozatban több választást kell nyerniük. A könyv a szerző nem titkolt szándéka szerint ahhoz a diskurzushoz kíván hozzászólni, hogy hogyan tudnak a demokraták ehhez kellő tömegtámogatást elérni.
Lieven ugyan számtalan ponton kritizálja a klímatagadókat, a gazdasági elitet kiszolgáló politikusokat (különös tekintettel a republikánusokra), de legélesebb kritikái sajátjainak szólnak. Véleménye szerint a baloldal hiába kritizálja a kapitalizmust, ha cserébe túlhangsúlyozza az egyéni szabadságot,az egyéni identitást, az áldozati szerepet, a bevándorlás előnyös oldalát és a társadalmi diverzitást. Ezek mind a nacionalizmust gyengítik, hiszen a társadalommal szembeni kötelesség és a közösséghez való kötődés ellen ható tényezők. Jórészt ezeknek a tényezőknek tudja be, hogy az egyének nem hoznak áldozatot a környezetükért.
Egyetértünk, vagy sem Anatol Lieven nézőpontjával, az mindenesetre tagadhatatlan, hogy egyedi meglátásaival a Climate Change and the Nation States üdítő színfoltként jelenik meg az klímaváltozással foglalkozó progresszív amerikai irodalmon belül.
