A gazdasági növekedés és fenntarthatóság: egymás ellenségei vagy katalizátorai?

A hírekben az egyik leggyakrabban szereplő jelenség a klímaváltozás és következményeinek a kezelése. Jelenleg már széleskörű a tudományos konszenzus abban, hogy az éghajlatváltozás nagymértékben az emberiség által kibocsátott üvegházhatású gázok hatására vezethető vissza. A bolygónk környezetterhelése napjainkra már olyan méreteket öltött, amekkora a gazdasági növekedés a jelenlegi formájában már nem igazán fenntartható, mivel a jövő nemzedékének jóval kevesebb természeti erőforrást hagy hátra.

A 1980-as években megjelent ENSZ Brundtland-jelentése szerint a fenntartható fejlődés úgy biztosítja a jelenkor generációinak a szükségleteit, hogy nem csökkenti az eljövendő generációinak képességét a saját szükségleteinek a kielégítésére. A fenntartható fejlődés egyik alapelve, hogy egyszerre veszi figyelembe a gazdasági fejlődés igényei mellett a környezeti ügyek elvárásait és a társadalom igényeit is. Felmerül tehát a kérdés, hogy milyen kapcsolat fedezhető fel a gazdasági növekedés és a természeti környezet fenntarthatósága között. A gazdasági növekedés gátja a fenntarthatóságnak? vagy a növekedés és a fenntarthatóság párhuzamosan is működhet egymás mellett, egymást kiegészítve. A környezetszennyezés és a gazdasági fejlettség kapcsolatának elemzése során a közgazdasági szakirodalomban több elmélet is született.

A technooptimista irányzat szerint a gazdasági növekedés és a környezetszennyezés változásának a mértéke – azaz egy főre jutó jövedelem/GDP és a szennyezés – egy parabola formájú vagy fordított U alakú függvényszerű görbét követ. Ezt az összefüggést Simon Kuznets Nobel díjas amerikai közgazdász után környezeti Kuznets görbének (Environmental Kuznets Curve) is nevezik. A Kuznets-görbe összefüggés szerint a környezetszennyezés és a környezeti értékek degradációja a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egy bizonyos szintig nő, majd ezt követően jelentősen csökken, vagyis a folyamat idővel, egy bizonyos fejlettségi szintet elérve képes fenntartható pályára állni.

A környezeti Kuznets-görbe (parabola vagy fordított U-alakú összefüggés)

Forrás: Kiss et al. Gazdasági és környezetvédelmi összefüggések

Bár bizonyos országokban az elmúlt 100-150 év során gazdasági fejlődés előrehaladásával valóban csökkent a környezetszennyezés mértéke, de ez sokszor inkább a környezetszennyező termelési tevékenységek egy másik országba történő kiszervezésével (vagy más szóval karbonszivárgással) magyarázható, azaz világszinten technológiai fejlődésre építő környezeti Kuznets görbe összefüggései nem igazolhatók. A jelenlegi technológiai feltételek mellett a világgazdasági növekedés tovább emelkedő környezeti terheléssel járhat.

A technooptimista vagy optimista irányzathoz köthetően klímaváltozás gazdasági következményeit leggyakrabban a William Nordhaus amerikai Nobel-díjas közgazdász által kidolgozott, integrált értékelő modellek (Integrated Assessment Models) segítségével mérik. Nordhaus szerint, bár a gazdasági növekedés jelentős szén-dioxid kibocsátással jár, a Párizsi Megállapodásnál egy jóval megengedőbb 3 Celsius fokos felmelegedési pályát javasol 2100-ra. Nordhaus szerint a 3 Celsius fokos felmelegedési pálya azért megfelelő, mert a klímapolitika társadalmi, gazdasági költségei és az okozott károk költségei ez esetben optimálisak. A világgazdaságra vonatkozó környezeti károkat a globális GDP 1 százalékra becsülte. Így szerinte a felmelegedés csak kismértékben hátráltatja a későbbi gazdasági növekedést a fejlett ipari országokban.

1 tonna szén kibocsátási, társadalmi költségének a jelenértékét Nordhaus 21 dollárra becsülte, a környezeti externáliák megoldására csak mérsékelt karbonadó bevezetését javasolja. Későbbi 2017-es elemzésében felülvizsgálja korábbi eredményeit és 31 dollárra korrigálta a karbonárat. A Nordhaus-féle megközelítés, bár elismeri a klímaváltozás negatív hatásait, jelentős környezetvédelem nélkül is a fenntartható növekedés mellett érvel.

Ugyanakkor a technooptimista irányzat kritikái között elmondható, hogy a klímaváltozás okozta károk becslésének a módszere már meghaladott, a jövő fontosságát, a természeti katasztrófák valószínűségének és általa okozott károk nagyságát jelentősen alulértékeli. Emellett érdemes hangsúlyozni, hogy Nordhaus figyelmen kívül hagyta a zöld innovációt, és csak a fejlett ipari országokra és az Egyesült Államokra koncentrált, holott a fejlődő országok üvegházhatású gáz kibocsátása is folyamatosan emelkedik.

Egy másik – sokkal pesszimistább – irányzat az Egyesült Királyságban, 2006-ban, Nicholas Stern által kiadott, a globális felmelegedés hatásait tárgyaló jelentés, amely Nordhaus és a korai modellek megállapításaitól jóval nagyobb méretű problémát vázolt fel az klímaváltozás kapcsán. Stern szerint az üvegházhatású gázok kibocsátását évente 3 százalékkal szükséges csökkenteni annak érdekében, hogy a globális hőmérséklet 2 Celsius foknál kisebb mértékben emelkedjen. A szén társadalmi költségét a Nordhaus-féle optimista 20-30 dollár értékű becslések helyett 200 dollár fölötti értékben határozta meg. A jelentés gyors és határozott klímapolitikai intézkedéseket sürgetett az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére és a gazdasági növekedés zöldebbé tétele érdekében. A Stern-jelentés innovációösztönző állami beavatkozásokat támogató úgynevezett zöld növekedést (green growth) javasolt az éghajlatváltozással kapcsolatos problémák orvosolására. A zöld növekedés, megfelelő adópolitikával, alacsony szén-dioxid-kibocsátású beruházások és a zöld innovációk támogatásával elősegítheti az erőforrások felhasználásának hatékonyabbá tételét.

A Stern jelentéshez hasonlóan, Nordhaus optimista becslésével szemben, az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) 2018-as jelentése 2 Celsius fokos felmelegedés esetén a globális GDP közel 10 százalékára becsülte a klímaváltozás által okozott világgazdasági károkat. Az IPCC szerint a globális felmelegedés 1,5 Celsius fokra való korlátozására a világ GDP-jének mintegy 2,5 százalékát kellene fordítani 2020 és 2035 között.

A 2000-es évek végén kialakult az úgynevezett nem-növekedés (degrowth) elnevezésű ökológiai közgazdaságtani irányzat. A nem-növekedés radikálisnak is nevezhető képviselői alapjaiban elvetik a környezetvédelmi és klímapolitikákkal elérhető fenntartható gazdasági növekedés lehetőségét. Az irányzat alapján a fogyasztói szokások és a piaci verseny mérséklése mellett a szolidaritás és az együttműködés erősítésére hívják fel a figyelmet. Az irányzat képviselői szerint a jelenlegi növekedési dinamikák mellett a GDP karbonintenzitásának évente átlagosan 7 százalékkal kellene csökkennie, hogy 2050-re visszatérhessünk a 2000-es károsanyag-kibocsátási szinthez. A szén társadalmi költségét 1500 dollárban határozza meg 2050-re.

Összességében elmondható, hogy az optimista vagy technooptimista és a radikális nem-növekedés irányzatok túl megengedő vagy túlzottan korlátozó megoldást kínálnak a klímaváltozás hatásainak a kezelésére, és számos hátrányuk is van.

A technooptimista irányzat, melynek számos kritikája van és már meghaladottnak tekinthető, alulbecsüli a felmelegedés környezeti, gazdasági és társadalmi következményeit, a karbonárakat és relatíve magas, 3 Celsius fokos felmelegedést engedne meg, amely beláthatatlan követkeményeket jelentene a Föld ökoszisztémája számára.

A nem növekedési irányzat túlzottan korlátozott növekedést engedne csak meg, elveti a környezetvédelmi politikákkal elérhető, fenntartható gazdasági növekedés lehetőségét, szélsőséges módon közelít a klímaváltozás problémáinak a kezeléséhez. A szénadót, azaz a szén társadalmi költségét nagyon magasra becsüli. A nem-növekedés megvalósításához vezető út sem tekinthető kellően kidolgozott alternatívának.

Arany középútnak éppen ezért a Stern és IPCC által javasolt zöld növekedés tűnik, ami egy reális növekedési opció a világ számára. Ez alapján az irányzat alapján a gazdasági növekedés és a fenntarthatóság egymást támogatva, párhuzamosan haladhatna a zöld növekedés, a zöld innovációk segítségével, azaz a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.

Az egyes növekedési irányzatok összehasonlítása