Előljáróban tisztáznunk kell, hogy az úgynevezett externália egy cég vagy személy tevékenységének olyan nem szándékolt mellékhatása, amely ellentételezés nélkül hatással van egy másik cég vagy személy jólétére.

A dolog apropója az, hogy a Bizottság nyomdokain járva a vesztes miniszterelnök-jelölt úgy hivatkozott az energia adó és a szén-dioxid kvóta épületekhez köthető energiafelhasználásra történő kiterjesztése kapcsán a szennyező fizet elvre, valamint az externáliák internalizálására, mint ha ezek szinonimák lennének. Az általa kimondott progresszív álláspont szerint helyes, sőt kifejezetten kívánatos az externáliák költségét a háztartásokra terhelni, mert „a kibocsátást, vagyis a szennyezést csak így lehet visszafogni”.

Azonban ez a szakmainak tűnő állítás tudományos szempontból teljes mértékben hibás gondolatmenetre épül, hiszen az externáliák internalizálásának koncepciója éppen azt szolgálná, hogy a háztartásokat kompenzálják a nagy ipari szennyezők kibocsátásuk elviseléséért.

Mit növel az externália?

Az externália növelheti az egyén jólétét (pozitív külső gazdasági hatás vagy pozitív externália), illetve csökkentheti azt (káros külső gazdasági hatás, vagy negatív externália). A környezetgazdaságtan dilemmája, hogy ez a külső környezeti hatás hogyan árazható be a termékek vagy szolgáltatások árába. Ezt a folyamatot nevezzük az externáliák internalizálásának. A versengő piac esetén a termék árát, valamint a gyártás darabszámát négy tényező határozza meg: a határköltség, az átlagköltség, a kereslet és a kínálat. A környezeti hatások közvetlenül nem jellennek meg költségtényezőként, bár a kibocsátási előírásoknak megfelelés a határköltségbe beépül.

Fentiekből is következik, hogy az externáliák további jellemzője, hogy a gazdasági döntések meghozatalában, ezen hatások nem játszanak szerepet, pedig markánsan befolyásolhatnák a vezetői döntést.

A magyar miniszterelnök számtalanszor kifejtette, hogy a klímavédelem árát a klímarombolóknak kell megfizetniük. Tudományos kontextusban ez nem jelent mást, mint annak megfogalmazását, hogy eddig a negatív externália érintettjeinek úgy csökkent a jóléte, hogy veszteségeikért nem kárpótolták őket, miközben az okozóknál jövedelem-többletet keletkezett azáltal, hogy nem kezelték/csökkentették a kibocsátásukat.

Peter Frumhoff által vezetett kutatócsoport által 2017-ben közzétett kutatás szerint a 90 legnagyobb ipari szén-dioxid-termelő szén-dioxid és metán-kibocsátása volt a felelős a globális hőmérséklet-emelkedés csaknem feléért és a szén-dioxid-kibocsátás közel egyharmadáért. Csak a Saudi Aramco vállalat kibocsátása az elmúlt fél évszázad alatt 15-ször haladta meg Magyarország teljes szén-dioxid kibocsátását.

Akkor miért is olyan nehéz a klímarombolóknak benyújtani a számlát?

A közgazdaságtan hagyományos megközelítése azt hangsúlyozza, hogy a gazdaságpolitikát, így a környezetpolitikát is, a politikai és gazdasági önérdek határozza meg. Egy úttörő tanulmányban Buchanan és Tullock rámutatott arra, hogy a gazdasági szereplők azért motiváltak a környezetpolitika befolyásolására, mert az eszközválasztásnak jövedelemelosztási következményei vannak.

A másik ok, amiért a lobbicsoportok befolyást akarnak gyakorolni a környezetvédelmi politikára az, hogy a szennyezés közvetlenül csökkenti a jólétet, csökkenti a GDP-t, főként a környezetegészségügyi problémák miatt kiesett munkaórák miatt. Miért nehéz a nagy szennyezők szankcionálása még egy olyan nagy piacnak is, mint az Európai Unió? Egyrészt mert a többlet jövedelem eloszlás többlet érdekérvényesítési képességgel jár együtt, másrészt a jólét csökkenés természetesen nem a többletjövedelemben részesülő vállalatoknál csapódik le közvetlenül, emiatt azok nem érdekeltek a jövedelem eloszlás módosításában.

A Föld légkörének használata tipikusan a közjavak problematikájába esik. A közjavak azok a termékek/szolgáltatások, amelyek szabad hozzáférésűek, azaz senki sem zárható ki a használatából, és nincs rivalizálás, mert az aktuális használók fogyasztása nem korlátozza egy további használó fogyasztását. A közjavak túlfogyasztásának problematikáját a „potyázás” jelensége adja, ami amiatt alakul ki, hogy a javakat az is fogyaszthatja, aki nem fizet érte. A globális világban ugyanis nem újdonság, hogy egy új adó, kedvezőtlen szabályozás miatt egy vállalat kiszervezi a tevékenységét más országokba, ahol elkerülheti a fizetést vagy a teljesítést.

Európai Zöld Megállapodás

Az Európai Zöld Megállapodás keretében a Bizottság által beterjesztett „Fit for 55” elnevezésű javaslatcsomag a lakosság terheinek elviselhetetlen mértékűre növelésében látja a klímavédelem megoldását. Ennek szellemében egy külön kibocsátás-kereskedelmi rendszert (Emission Trading System, ETS) hoznának létre a közúti közlekedés, szállítás és az épületekhez köthető energiafelhasználás céljaira történő üzemanyag-, illetve tüzelőanyag használat megadóztatására. Ez lenne az ETS-2, ami az eddig is működő, ipari kibocsátókat célzó „nagy ETS” mellé jönne. 2026-tól már a közúti közlekedés is az ETS rendszere alá tartozna, vagyis itt is bevezetnék a szén-dioxid-kvóták kereskedelmét.

A gyakorlatban ez azt eredményezi, hogy a lakossági fogyasztó számára drágulna a tankolás, a boltban az élelmiszer, és nőne az otthoni gázszámla is. Szigorodna az Erőfeszítés-megosztási Rendelet (Effort Sharing Regulation) is, ami azokat a kibocsátásokat fedi le, amelyek jelenleg nem tartoznak az ETS hatálya alá, többek között ide tartozik a lakossági fűtés, a közlekedés, illetve a mezőgazdaság is. A módosítással a kis szennyezők szabályozása tagállami hatáskörből uniós hatáskörbe kerülne, ami jövedelmi helyzettől, földrajzi adottságoktól és egyéb különbségektől független, egységes árakat eredményezne. Mindezek következtében az erre a kibocsátói körre vonatkozó 7 százalékos csökkentési célkitűzés akár 18,5 százalékra is nőhet Magyarország esetében

A fenntarthatóság valóban nulla externáliát jelent? Mi lenne a valódi zöld adóreform?

A zöld adóztatás módszerének elméleti alapját Pigou dolgozta ki. Szerinte minden szennyezőre kivethető egy olyan kibocsátással arányos adó, melynek hatására a kibocsátó tényleges kibocsátása a társadalmi optimummal lesz egyező. A kibocsátó a Pigou-adó hatására vagy olyan fejlesztéseket eszközöl, ami csökkenti a kibocsátását, vagy csökkenti a termelését, miután a terméke hosszútávon nem lesz versenyképes azon vállalkozásokkal szemben, amelyek az előbbi beruházást időben megvalósították. A Pigou-adók funkciója tehát nem az, hogy a környezeti károkat kompenzáljuk, főleg nem az, hogy a gazdasági tevékenységet nem folytató lakosságot büntessük vele, hanem az adó célja és értelme, hogy közgazdasági eszközökkel az ipari szereplőt környezetvédelmi beruházásra ösztönözzük.

Pigou-szal ellentétben Coase túlment az előre meghatározott adóztatás gondolatán, és a szennyezés költségét a stakeholderek-re bízta. Coase szerint a társadalmi optimum eléréséhez a (kiterjesztett értelemben vett) tulajdoni viszonyok előzetes tisztázása, és a felek szabad alkuja szükséges. Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor új beruházással létesül egy ipari létesítmény, akkor a valós vagy vélelmezett hatásokkal (levegő-, zajszennyezés, szaghatás, nukleáris veszély stb.) egyidejűleg a vállalat fizet kompenzációt a határterületeken élőknek.

A díj mértéke az érintettekre van bízva, azonban a felelőtlen követelésnek korlátot jelent, hogy a beruházás, és így az azzal járó gazdasági előnyök más településen vagy országban valósulnak meg. A karbonkibocsátás is felfogható externáliaként, hasonlóan, mint az érzékszervekkel észlelhető szennyezés, a különbség az, hogy a hatásterület az egész Földre kiterjed, így a kompenzáció lokalizációtól függetlenül mindenkinek jár. A Coase-tétel alapján a klímarombolók kibocsátásainak „megváltása” szolgálhat alapul a klímaváltozás lakossági költségviselését segítő pénzügyi alapoknak, valamint a fejlődő országoknak nyújtott támogatásoknak.

Döntő lépcsőfok volt Van de Bergh felismerése azzal kapcsolatban, hogy a fenntarthatóság biztosan nem jelent nulla externáliát. A fenntarthatósághoz egyensúlyra van szükség az externália mértéke, és a nyújtott szolgáltatás pozitív hatása között. Különböző kutatások alátámasztották, hogy az adó módjára működő gazdasági ösztönzőknek egyértelmű hatékonysági előnye van az egyébként gyakrabban használt közvetlen határérték előírásokkal szemben, melyeknél a vállalatok inkább „megúszásra” játszanak. A zöld adóreform elmélete (vagy más néven a kettős haszon hipotézis) azt állítja, hogy két előnye van a hagyományos adók valamilyen környezeti díjjal történő kiváltásának:

  • Az első haszon abból származik, hogy a környezeti díj hatására a szennyező optimális szintre fogja vissza szennyezőanyag-kibocsátását azaz a környezeti externália (kár) csökken.
  • A második hasznot abból nyerjük, hogy a környezeti díjból befolyó adóbevételt más terület támogatására fordítható.

A hipotézisből világosan látszik, hogy a lakosság zöld adóval terhelése azért sem reális lehetőség, mert a lakosság csak korlátozottan tud foglalkozni szennyezőanyag-kibocsátásának optimalizálásával, hiszen első helyen a (lét)szükségleteit próbálja kielégíteni, az anyagi lehetőségeihez mérten.

Könnyű belátni, hogy a növekvő energiaéhség csak kis részben eredményezi új technológiák vásárlását miután a technológia- és infrastruktúra átalakításoknak is jelentősek a költségei. Mindez inkább az illegális megoldások terjedését eredményezi. Láthatjuk, hogy a ’60-as években Pigou és Coase lerakta az elméleti alapját annak, hogy miként lehetne a klímarombolókra terhelni a technológiaváltás költségét.

Externália margójára

Az elmúlt 60 évben számtalan környezetgazdaságtannal foglalkozó szakember dolgozott ki gyakorlati koncepciót az externáliák lehetséges internalázására, annak okát, hogy az amerikai és az uniós baloldali döntéshozók miért mégis a lakosság rezsiköltségeket növelnék, biztosan nem a szennyező fizet elvében kell keresni.