A Politico szerint az Európai Unió napirendre vette, hogy politikai okokból szankciókat vetne ki Kínára. Az elképzelés hátterében az áll, hogy minden ország váljon le az orosz fosszilis energiahordozókról, Kína pedig bőven vásárol ezekből. A gazdasági védővámok kivetése után, tehát pusztán politikai okokból Brüsszel arra készül, hogy tovább szítsa az öreg kontinens és a világ második legnagyobb gazdasága közötti feszültséget. Azt a Kínát akarja szankcionálni, amelyiktől nagyban függ az EU, ha a zöld átmenetet meg akarja valósítani, és amely egyébként az USA-val szemben úgy néz ki, kitart környezeti fenntarthatósági céljainak elérése mellett.
Infláció és ellátási láncok szétszakadása
Kína ma az EU egyik legnagyobb kereskedelmi partnere: az import több mint ötöde onnan származik. Ha Brüsszel széles körű vámokat vetne ki, az azonnal megemelné az árakat a boltok polcain. Az autóipar, az elektronikai gyártás és a gépipar különösen nagyot veszítene, hiszen ezekben az ágazatokban a kínai alkatrészek és nyersanyagok pótolhatatlan szerepet játszanak. A drágulás nemcsak a fogyasztókat sújtaná, hanem a munkahelyeket is: a versenyképesség romlása miatt európai cégek tömegesen kényszerülhetnének leépítésekre.
A történet másik, kevésbé látható, ám annál fontosabb dimenziója az energia. Európa az utóbbi években nagy erőkkel dolgozott azon, hogy csökkentse függőségét az orosz gáz- és olajimporttól, amely nem, hogy erősítette volna az EU gazdaságát és geopolitikai pozícióját, teljesen versenyhátrányba került a leválás miatt (Oroszország olcsó energiaforrás) Kínával az Egyesült Államokkal és Indiával szemben. Közben azonban a megújuló energiaforrásokra való átállásban Kína vált kulcsszereplővé: a napelemekhez szükséges alapanyagok, a lítium-ion akkumulátorok és a ritkaföldfémek döntő része onnan érkezik. Ha ezeket az ellátási láncokat szankciókkal megbénítjuk, nemcsak a zöld átállás kerülhet veszélybe, hanem az európai energiabiztonság is.
Eközben az Egyesült Államok saját LNG-exportját igyekszik ráerőltetni az unióra. Ha Európa egyszerre zárná el az orosz csapot és konfrontálódna Kínával, gyakorlatilag Washington energiapiaci érdekeit szolgálná — mindezt a saját gazdasági rovására.
Politikai kockázatok és kínai válaszlépések
Kína sem maradna tétlen. Az ázsiai nagyhatalom komoly gazdasági fegyvertárat vethetne be: exportkorlátozásokat, válogatott vámokat, beruházási stopot. Mindez olyan területeken fájna leginkább, ahol Európa eleve kiszolgáltatott: félvezetők, ritkaföldfémek, napelemtechnológiák. Könnyen lehet, hogy a szankciók inkább Pekingnek adnának ürügyet az ellentámadásra, mintsem politikai nyomást gyakorolnának rá.
Van alternatíva
Az EU számára nem az általános, önsorsrontó vámháború a járható út. Sokkal inkább a célzott exportellenőrzések, a kettős felhasználású technológiák szigorúbb ellenőrzése és a kritikus nyersanyagokból való stratégiai készletezés. Emellett Európának érdemes a saját ipari rezilienciáját erősíteni, helyi beszállítói hálókat fejleszteni, és okosan diverzifikálni — nem pedig egyetlen mozdulattal felégetni a hidat az egyik legnagyobb kereskedelmi partnere felé.
Kínával szemben széles körű szankciókat bevezetni olyan, mintha Brüsszel saját gazdaságát lőné lábon. Infláció, ellátási zavarok, energiabiztonsági kockázatok és geopolitikai függőség az Egyesült Államoktól: ezek mind reális következmények lennének. Az EU valódi érdeke az, hogy erősítse saját gazdasági alapjait, miközben diplomáciai mozgásterét megőrizze. A kérdés tehát nem az, hogy „elég lesz-e ez Trumpnak”, hanem az: meddig hajlandó Európa a saját gazdasági érdekeit háttérbe szorítani? Így az Európai Unió végleg le fog szakadni Kínától és az Egyesült Államoktól.
