Elődeink nyomában: Ilosvay Ferenc

Az életben sokszor jelentkezhet olyan kihívás, amely az adott pillanatban leküzdhetetlennek tűnik. A II. világháború viharos évei, a koncentrációs tábor sötétsége, a kommunista börtön nyomasztó légköre, az 1956-os forradalom bukása egyaránt olyan mélységet jelentett, ahonnan az élet újrakezdése szinte reménytelennek látszott. Mégis találhatunk olyan személyeket a magyar történelemben, akik életük során megküzdöttek ezekkel a viharokkal. Bár a világ többször is összeomlott körülöttük, soha nem adták fel és mindig újrakezdték az életüket. Ilosvay Ferenc, kevésbé ismert vadászírónk azok közé tartozik, akik túlélték a történelmi megpróbáltatásokat, írásaiban pedig megőrizte néhány „pillanatfelvételét” annak a világnak, amelynek emlékeire támaszkodva felülkerekedett a kihívásokon.

Ilosvay Ferenc 1914-ben született nyírségi földbirtokos család gyermekeként. Gyermekkorától rendszeresen elkísérte nagybátyját nyírségi, idővel pedig távolabbi vadászatokra is, amelyek egész életére hatást gyakoroltak. A családi háttérnek és elvárásnak megfelelően agrár területen tanult, Sopronban és Gödöllőn eltöltött évek után a budapesti műegyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karán szerzett diplomát, majd állatélettani és erdészeti kutatóintézetben dolgozott. Igazi kibontakozást azonban a vadászat és az írás jelentett számára. Az 1930-as évek végétől A reggel és a Pester Lloyd publicistájaként tevékenykedett, cikkeiben élesen kritizálta a nemzeti szocializmust, amiért 1944 őszén a Gestapo letartóztatta és Dachauba szállította. Hazatérését követően az Erdőgazdasági Kutatóintézetben kapott állást, amely mellett újra aktivizálta magát publicistaként is, a Nemzeti Parasztpárt napilapjaként működő Szabad Szó munkatársaként. Politikai nézetei miatt a kommunisták az 1940-es évek végén letartóztatták és internálták, csak 1953-ban szabadult, ami után a gemenci vadrezervátumhoz helyezték. 1956 ősze Budapestre szólította, harcolt a Széna téren, majd a forradalom leverése után, 1957 elején Nyugatra emigrált, a hazai emlékektől azonban soha nem szakadt el. Emigráns lapokban publikált és német nyelven is megjelentek vadásztörténetei.

Különleges utazást mutat be Tizenkét ösvény című könyve, ami 1948 novemberétől kezdődően egy-egy hónapon át mutatja be egy magyarországi tájegység jellegzetességeit. A háború pusztítása után erdészek, hivatásos vadászok országjárásra indulnak, hogy saját tapasztalatokat gyűjtsenek a veszteségek mértékéről és az újjáépítés lehetőségeiről, egy új vadgazdálkodási rendszer kialakításához. A kötet kultúrtörténeti szempontból is számos érdekességet tartalmaz, lapjain a ma is alkalmazott vadászati módok mellett olyanok is megelevenednek, amikkel már csak ritkán vagy egyáltalán nem találkozhatunk. Ilosvay Ferenc történeteiben az uhuzás, a körvadászat, a hajtás, az egyéni cserkelés, a solymászat még természetes egységként jelenik meg, igazodva az évszakhoz, a helyi környezethez, vadállományhoz és hagyományokhoz. A könyv különleges pillanatot örökít meg: a régi főúri vadászatok világa már elmúlt, azonban a kommunizmus még nem tarolta le az élet minden szegletét, így az erdő- és vadgazdálkodás világát, a vadászok közösségét sem. Ilosvay Ferenc megragadta az átmeneti időszak furcsa hangulatát, ahol az elmúlás, a várakozás, a remény és a kétség érzete keveredett egymással.

Ez a különleges légkör érzékelhető azon a ponton is, amikor például a zempléni gímbika állomány helyzetét tömören így foglalta össze: „A régi koronás példányok vagy elvándoroltak, mert kemény harcok s utána felelőtlen vadászok tépázták az erdőt, vagy elpusztultak abban a két esztendőben, amikor még híján voltunk a rendezett fegyelemnek.”

A hagyományok, a tapasztalt személyek iránti bizalom, a régi, kipróbált barátságok még éltetik a reményt, hogy a veszteségek, a két világháborút kísérő szenvedés után, a hibákból tanulva új, békés fejezet kezdődhet az ország történetében. Ma már tudjuk, hogy 1948-ban erre reális esély már nem maradt. A hegyek, az erdők és a vizek világa azonban (akkor még) távol esett a kommunista gépezettől és egyfajta menedéknek tűnik a politikatörténeti eseményekkel összehasonlítva.

A Tizenkét ösvény fő üzenete, hogy Magyarország a II. világháború után is kivételesen gazdag, amely gazdagság alapját azok az emberek biztosítják, akik a helyi értékekkel és adottságokkal összhangban gondoskodnak a vadállományról, a természetet tisztelve élnek. A könyvben találkozhatunk többek között Fekete István Matuláját idéző beregi halásszal, a monarchia utolsó éveiben a Zemplénbe érkező és „ott ragadt” szerb hivatásos vadásszal, az örökségét egzotikus utazásokra és házasságokra költő vállalkozó dinasztia utolsó tagjával, Gemencre vadvédelmi területet álmodó erdészekkel és számos olyan karakterrel, akiknek az élet értelmét a természettel kialakított és fenntartott összhang jelentette. Gemenc, Hortobágy, Bereg, Guth és a könyv további helyszínei igazolják, hogy ez az érzet időtállónak bizonyult, és a történelmi viharok ellenére megőrizte, sőt gazdagította Magyarország értékeit.