Ami a 20. századnak az olaj volt, a 21. századnak a ritkafémek. A modern kor olaja a szemünk láttára, de mégis a hátunk mögött formálja át a világot, melyben élünk. A 21. század digitalizációs cunamija és a zöld átmenetet elősegítő technológiák, termékek, időjárásfüggő energiaforrások a ritkafémek koordinátarendszerében mozgó változók.

Szükséges a felismerés, miszerint nincs zöld átmenet, nincs internet, nincs nanorészecskés orvosi kutatás, nincs fejlett fegyverzet, gyakorlatilag nincs technikai megoldás a bolygónk problémáira a ritkaföldfémek nélkül. A ritkaföldfémek felhasználása által indukált zöld átmenet szemüvegén keresztül felsejlik az atom-olaj- és szén tüzelésű erőművek nélküli zöldellő, fényes, tiszta és fejlett világ idilli képe, mely idillből felocsúdva rádöbbenünk: a zöld átmenet kemencéjét tápláló ritkaföldfémek valójában piszkos fémek a tiszta világ oltárán. Ez a lehetséges jövő ma Kínán áll vagy bukik, mivel szinte monopol helyzetben van számos olyan nyersanyag tekintetében, melyek híján a modern technológia nem létezhet. A nyugat és szövetségesei kiszolgáltatott helyzetükben az üllő és a kalapács között rekedve igyekeznek alternatív ellátási láncokat létrehozni, de ez nem jelenthet kielégítő és fenntartható megoldást és nem hozhat látványos eredményeket. Hogyan jutottunk idáig? Hogyan és hová tűntek el a bányák Európából és Észak-Amerikából? Lehetséges, hogy a Nyugat mentsvára az államok bányászati tevékenységeinek az újraélesztése? E kényes és nyugtalanító kérdéskört járja körbe Guillaume Pitron, francia újságíró, dokumentumfilmes „A ritkafémek háborúja” c. könyvében, mi pedig e pókhálószerűen szerteágazó témát igyekszünk a szakpolitikai és geopolitikai realitásoknak megfelelően a helyes mederbe terelni.

Az igazság a ritkaföldfémekről

Bár a nemzetközi sajtó a zöld technológiák és megújuló energiaforrások jótékony, fenntartható és tiszta attribútumaitól hangos, a színfalak mögött megbújik a zöld átmenet esszenciájának, a ritkaföldfémeknek a valódi arca. A zöldellő tiszta jövő alapját mérgező és a környezetre rendkívül káros szennyező anyagokkal rakják le. A ritkaföldfémek ugyanis rendkívül kis arányban előforduló anyagok, melyek más fémekkel vegyülnek a földkéregben. Kitermelésük és finomításuk költséges, hosszú, rendkívül környezetszennyező, az ember számára pedig mérgező folyamat. A szerző kiemeli, hogy nyolc és fél tonna kőzet finomítására van szükség egy kilogramm vanádium előállításához, tizenhat tonna egy kilogramm cériumhoz, ötven tonna egy kilogramm galliumhoz, és 1200 tonna a legritkább ritkafém, a lutécium egyetlen kilogrammjának előállításához. Mindemellett 1 tonna ritkaföldfém kinyeréséhez 200 m3 vizet használnak fel, mely vegyítődik a finomítás során alkalmazott vegyi anyagok ötvözetével. Az így keletkező mesterséges tavakon keresztül ez a rendkívül káros és radioaktív folyadék bejut a talajvízbe, onnan pedig a folyókba, majd a tengerekbe, óceánokba. A nap- és szélerőművek ráadásul sokkal anyagigényesebbek, mint a fosszilis-vagy az atomerőművek.

Mindez láthatatlanul lebeg a zöld átmenet lejtőjén felfele kaptató EU és a nyugat feje felett, a nyugati lakosság pedig óhatatlanul vak, nem látja, hogy a választott politikusaik által szorgalmazott és sulykolt energiaátmenetnek mi az ára. Hogyan is láthatná, ha az európai bányák legjava a fejlődő világba települt át.

 

A bányák nyomában

Míg az európai ember a boldog tudatlanságban hajtja nap mint nap álomra a fejét, bízva abban, hogy a zöld technológiák megváltják Földünket, mely a klímaváltozás és a fosszilis tüzelőanyagok terhe alatt roskadozik, addig a fejlődő országokba kiszervezett bányákban heti hét napon emberek tízezrei dolgoznak nyomorúságos körülmények között, hogy Európában lélekkel ruházhassák fel a zöld átmenet fogalmát és a Föld megmentésének akciótervét. Az által, hogy a ritkaföldfémeket kitermelő bányák a „fejlődő országokba”, elsősorban Kínába települtek, az európai ember felszabadult e energiaintenzív ipari tudás boldogtalansága alól. Így dolgoznak a nyugati országok a gazdaságaik kizöldítésén, mely az előzőek tudatában csupán egy jól megkomponált zöldellő elferdítése a valóságnak.

A teljes kép azonban még árnyaltabb és mentes mindenféle antikapitalista felfogástól. A szerző kifejti, hogy nem csak a nyugat az, aki galád mód exportálta a szennyezést a fejlődő országokba, hanem ezen országok úgy alakították ki gazdaságaikat, hogy az profitábilis legyen nekik.

 

Kína-Nyugat 1:0

Kína, mely napjainkban világszerte a ritkaföldfém termelés 70%-át tudhatja magáénak, szinte behozhatatlan helyzeti előnybe került a nyugattal szemben. Míg az 1980-as években az Egyesült Államok uralta a piacot, a kínai vezetés – a szerző állítása szerint – tudatosan úgy alakította ki belső ipari környezetét, hogy azt alkalmassá tegye a ritkaföldfém bányászatra, nem törődve a környezeti hatásaival. Leszorította az árakat és a nyugati bányákat bezárásra vagy keleti kitelepülésre kényszerítette. Így nem csak az ércek kitermeléséhez szükséges technológiák birtokába került, hanem azokat a csúcstechnológiákat is megszerezte, melyek fontos alkotóelemei a ritkaföldfémek. A problémát csak tetézi, hogy Kína igyekszik befolyását határain kívülre is kiterjeszteni, így olyan bányákat, feldolgozóüzemeket is az ellenőrzése alá vont, melyek a nyugat és más országok számára alternatív ellátási útvonalat jelentenek. Így történt, meséli az író, hogy az amerikai F35-ös vadászgépekbe kínai mágnesek kerültek, mivel az Amerikai Egyesült Államok területén nem volt már cég, mely e vadászrepülőgép típushoz megfelelő mágnest gyártott volna.

Pitron talán legerősebben csengő mondata, miszerint: „A béke és a fémek ritkán járnak kéz a kézben.” baljós látomásként csüng a közeljövő még hófehér, megíratlan lapjain. Az állítás a ritkaföldfémek esetében talán egy kicsit erős, de tartalmaz részigazságokat. Vegyük például a Senkaku (Diaoyudao)- szigetek hovatartozásának vitáját, melyből 2010-ben kibontakozott az első ritkaföldfém csata. Kína ekkor leállította a ritkaföldfém exportját Japánba, mellyel óriási kiesést okoztak Japán csúcstechnológiás iparágainak. 2023. nyarának végén Kína korlátozta a gallium és germánium exportját, azt eseti engedélyhez kötve. Bár a nyugati sajtó hasábjai valósággal ordítva közölték Kína lépéseit, arról már kevesebbet hallani, hogy a 2023-as esetet egy amerikai chipembargó előzte meg. Ha háború nem is, de politikai csatározások, illetve a nyersanyagok fegyverként való használata igenis lehetséges forgatókönyv, mellyel az országok régen, most és a jövőben is éltek, élnek, élni fognak.

A nyugati bányászat felélesztése

A szerző véleménye szerint a megoldás a múltban gyökerezik. A valaha működő bányák felélesztése a megfelelő környezeti szempontok betartatása mellett ismét kiegyenlítené a globalizált világunk mérlegét. Szerinte azonban ez egy nagyon nehéz és hosszú folyamat lesz, mivel a közvélemény jelenleg teljesen a bányászati iparág ellen hangolt. A NIMBY-t (Not In My Back Yard – Az Én Kertemben Soha) felváltotta a BANANA (Build Absolutely Nothing Anywhere Near Anything – Ne Építsünk Semmit Semmi Közelébe). A kötet írója azonban következetlenséget lát ebben a gondolatsorban. Az energetikai átmenet és a digitális világ ugyanis felváltja az olajmezőket ritkaföldfémlelőhelyekre. Szerinte a bányászati tevékenység felélesztése a nyugati világ számára jótékony hatással lenne, mivel a lakosság szembesülne az életmódja környezeti hatásaival, melyek eddig rejtve voltak a bányászati tevékenység kiszervezésének köszönhetően. Ha ez a bányászati reneszánsz bekövetkezne, az nem csak a környezet számára volna a lehető legjobb szcenárió, hanem a globális versenyt is a helyére billentené.

Pitron levonja a megállapítást, a jelenlegi helyzet tükrében ez az újjászületés a távoli jövőre korlátozódik. A közgondolkodás, valamint a politikai vezetők, környezetvédelmi állami szervek mind gátjai az iparág „rehabilitációjának” a nyugati világban.

Summa Summárum

Mélyrehatóan szemlélve a ritkaföldfémek ügyét, úgy érezhetjük, mintha a jéghegy csúcsán állnánk. A zöld technológiák, valamint a fenntarthatóság szlogenjei és szentimentális szirupmáza mögött valódi elhanyagolt kihívások és környezeti következmények bújnak meg. A zöld átmenet egy különös paradoxon: Az oly szépnek lefestett zöld jövőnk, amit a ritkaföldfémek nélkül elképzelni sem lehet, egyben a környezet kárára van. Egyetértünk a kötet szerzőjével, miszerint a bányászati tevékenységek visszahelyezése az öregföldrészre felkeltheti az állampolgárok figyelmét a zöld átmenet technológiáinak, saját életmódjuk, valamint az egyes multinacionális vállalatok környezeti lábnyomára. A bányászati tevékenységek újraindításának ötlete, elősegítheti a gazdasági növekedést, valamint egy a konnektivitás elvére épülő, de mégis önálló ipari potenciállal rendelkező Európát hozna létre. Az új bányák felelős üzemeltetése és a környezetvédelmi előírások szigorú betartása nélkül azonban könnyen az eredeti problémákkal találhatjuk szembe magunkat. Úgy gondoljuk, hogy az elkötelezettségnek mindkét irányba hatnia kellene: a gazdasági fejlődés felé, de ugyanakkor a környezetvédelem és az egészségügyi szabályok betartásának irányába is.

Guillaume Pitron rendkívül érdekfeszítő kötete valós és az idő múlásával egyre helytállóbb problémára hívja fel a figyelmet. Rendkívüli érzékiséggel, remek és a téma kapcsán hiánypótló terepkutatásokkal tarkítva igyekszik bemutatni a választott jövőnk primer eszenciáját, a ritkaföldfémeket. Stílusán érződik, hogy újságíró és dokumentumfilmes, így bizonyos problémák leírása erősen hatásvadász tintával átitatott, így például több tudatosságot tulajdonít Kínának a piac manipulálását érintő kérdésekben. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a könyvben szereplő adatok többnyire a 2010-es évekből származnak, így az elolvasása után ajánlott utánanézni az azóta történt fejleményeknek és elért eredményeknek. Mindez azonban nem csorbítja Pitron érdemeit és a könyv továbbra is egy roppant figyelemfelkeltő és tanulságos olvasmány. Könyvének mélyreható elemzése rávilágít arra, hogy a ritkafémek, noha elengedhetetlenek a modern technológia és zöld átmenet szempontjából, rejtett költségekkel és környezeti áldozatokkal járnak.