Olvasási idő: 13 perc

Mit üzen vajon számunkra a Víz Világnapja?

Világszerte komoly kihívás az édesvízi élőhelyek védelme.

Az édesvizek a Föld vízkészletének kevesebb, mint 1%-át adják, de a bioszféra működése és az emberiség fennmaradása szempontjából ez nélkülözhetetlen. A klímaváltozás előrehaladtával a víz jelentősége csak tovább fokozódik.

Az édesvizekben él a világ ismert fajainak tizede, a gerincesek egynegyede, a halfajok negyven százaléka.

Az édesvizek biológiai sokfélesége azonban erőteljesen hanyatlik. Világszerte és Európában is a vizes élőhelyeken jelentkezik a populációk drasztikus zsugorodása, a természetes élőhelyek eltűnése és a fajok kipusztulása a leginkább aggasztó mértékben. A XX. század második felében a vizes élőhelyek átalakításának, pusztulásának felgyorsuló üteme eredményezte azt a nemzetközi összefogást már a ’70-es években, amely a Ramsari Egyezmény létrehozásához vezetett. Az egyezmény dacára az elmúlt fél évszázadban az édesvízi fajok állományai világszerte átlagosan több, mint 80 százalékkal csökkentek, ami közel kétszerese a tengeri és a szárazföldi fajokat ért veszteségnek. Különösen szembetűnő a nagytestű halfajok (pl. tokfélék) eltűnése, amelyek populációi a tizedére-huszadára apadtak. Bár kisebb mértékben, de a Kárpát-medence sem volt kivétel, itt az édesvízi fajok populációinak legalább 30%-os csökkenése következett be.

Az édesvizek biológiai sokféleségét leginkább veszélyeztető tényezők: a természetes élőhelyek nagyfokú átalakítása, a gátak létesítése, a kémiai szennyezések, az inváziós fajok terjedése, a klímaváltozás és a túlhalászat. A vízfolyások különösen érzékenyek az emberi hatásokra. Védelmük az egész vízgyűjtőre kiterjedő területvédelemmel lenne igazán hatékony, ez azonban az emberiség létszámának növekedésével (urbanizáció, mezőgazdaság, ipar) számos problémába ütközik. Az emberiség vízellátása, és a gazdasági termelés sok esetben együtt jár a vízi ökoszisztéma súlyos károsításával. Ráadásul sajnos a gondatlanság és a szándékosság is jelentős szerepet játszik, gondoljunk csak a keleti folyóinkon évről évre megjelenő PET-palack tömegekre, vagy az utóbbi hónapok történéseire a Szamost elérő tisztítatlan bányavíz kapcsán, illetve a Ráckevei Duna-ág olajszennyezésére.

A biodiverzitás hanyatlását mérsékelni próbáló természetvédelem számára a kezelési tervek kidolgozásához elengedhetetlen, hogy részletes ismeretekkel rendelkezzünk az élőlényközösségek térbeli megoszlásáról, szerveződési mechanizmusairól és az élőhely átalakítások hatásairól.

Mit tudunk a magyarországi vizek állapotáról és milyen intézkedésekre lenne szükség?

A hazai vízterületek jelenlegi hálózata alapvetően a földtörténeti harmadidőszak végén, a negyedidőszak elején alakult ki, amikor a Pannon-tenger a Vaskapu-szoroson át visszahúzódott a Kárpát-medencéből.

A Duna 2857 km hosszával és 6855 m³/s átlagos vízhozamával Európa második legnagyobb folyama (a Volga után). Folyása tíz országot érint, többet, mint a világ bármely más folyója. Hazai szakasza 417 km hosszú. Magyarország második legfontosabb folyója, egyben a Duna leghosszabb mellékfolyója a Tisza (vízhozamát tekintve is második a Száva után). A Balaton nem csak Magyarország, hanem Közép-Európa legnagyobb állóvize.

Hazánk és a Kárpát-medence tehát bővelkedik folyókban, tavakban, kisebb-nagyobb más természetes vízterületekben. Ennek jelentősége felbecsülhetetlen, szinte nincs olyan ágazat, ahol a víz ne lenne alapvető tényező. Vizeink tisztasága, megfelelő ökológiai állapota és a vízkészletekkel történő hatékony, fenntartható gazdálkodás mindannyiunk számára kulcsfontosságú. Ez a jövőben, a klímaváltozás hatásainak tükrében csak még inkább előtérbe kerül.

Vizeink állapotának megítélése azonban nem könnyű feladat, nem látunk a mélybe. Hogy milyen fajok terjednek, vagy épp tűnnek el, milyen hatással vannak a vízlépcsők, a hajózás, vagy a mezőgazdasági területekről, városokból származó anyagok és a klímaváltozás a folyók, tavak állapotára, az sok esetben rejtve marad, vagy csak néha látunk olyan látványos jeleket, mint pl. a nyári balatoni algavirágzás.

Akkor hogyan tudnánk mégis tisztábban látni?

Hogy reális képet kapjunk a vizeinkben zajló folyamatokról, kiterjedt, jól tervezett és rendszeres kutatómunkára van szükség. Vizeink ökológiai állapotának megítélésében a halfajok összetétele, a biodiverzitás és annak változásai nyújthatnak támpontot.

Dr. Erős Tibor ökológus, az Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézetének igazgatója évtizedek óta kiemelt figyelemmel kíséri a Balaton, a Duna és a Tisza vízrendszerét, halközösségeinek összetételét, változását.

A szakember szerint a halállomány összetétele alapján a Balaton jelenleg jó állapotú, azaz négyes osztályzatú az ökológiai statust jelző index ötfokozatú skáláján.

A halászatot 2013-ban állították le, azóta csak horgászati hasznosítás történik a tavon. A külső foszforterhelés csökkentése miatt a trofitás csökkent a ’70-es, ’80-as évekhez képest, emiatt a víz tisztább, de a hal eltartóképesség is kisebb lett – turizmus minél tisztább vizet, horgászok minél több halat szeretnének, jelenleg ezek megfelelő egyensúlyát tapasztaljuk. Az idegenhonos halfajok korábbi szándékos betelepítése szerencsére már a múlté. Azonban a korábbi telepítések vagy véletlen behurcolások eredményeként még így is számos idegenhonos faj fordul elő jelentős egyedszámban, amelyek akár invázióssá is válhatnak. Aggasztó például, hogy a törpeharcsa állománya 2010 óta erősen feltörőben van, noha azelőtt kis számban fordult csak elő a tóban. Természetvédelmi szempontból komoly veszélyforrás, hogy a déli befolyókban, elérve a Kis-Balatont is, megjelent az inváziós amúrgéb. Ez a Tisza vízgyűjtőjén már nagy mértékben elszaporodó faj a fokozottan védett lápi póc állományát veszélyeztetheti, mint ahogy a Tisza menti korábban erős póc populációk állományait is megtizedelte. Ugyanakkor pozitív folyamatok is történnek, az őshonos sügér pl. újra elszaporodott a ’80-as évek végi mélypont után, ezen kívül a kecskerák is újra megjelent (bár a kecskeráknak újabban az idegenhonos cifrarák térhódításával kell megküzdenie). A Balatonra jellemző egyéb őshonos fajok (pl. garda, balin, süllő, kősüllő) állományai stabilnak tekinthetők a monitorozás eredményei alapján.

A tó jövőjével kapcsolatban kiemelte, hogy a legfontosabb a természetes partok, főként a nádasok megőrzése. A természeteshez közeli folyamatok biztosításához nagyobb mérvű vízszintingadozásra is szükség lenne, mivel az állandóan magasan tartott stabil vízszint hozzájárul a nádas pusztulásához és algavirágzásokat is okozhat. A közelmúltban, 2019 és 2020 nyarán tapasztalt algavirágzás ismét felvetítette a tó foszforterhelése csökkentésének szükségességét, amire már keresik a megoldás lehetőségeit a vízügyi szakemberek. Ezen felül a Balaton vízminősége és a halállomány megóvása szempontjából is meghatározó, hogy vízgyűjtő léptékben gondolkodjunk, hiszen láthattuk pl. a Kis-Balaton korábbi lecsapolásának következményeit és rehabilitációjának eredményét is.

Legfontosabb élővizeink közül a folyókra térve mik a leginkább meghatározó folyamatok?  

A Duna hazai szakaszán a kép sokkal inkább árnyalt és a folyam méretei miatt sok a kérdőjel a fajösszetétel változásai, annak okai és következményei tekintetében.

A leginkább szembetűnő változást az idegenhonos gébfajok megjelenése okozta, ami több hullámban zajlott és a 2000-es években érte el tetőfokát. A gébfajokkal kapcsolatban jól ismert, hogy kis méretük ellenére falánk ragadozók, más halak ikrájára és ivadékára is veszélyt jelentenek. Térhódításuk vajon hogyan befolyásolta a Duna őshonos halfajait, melyek közül több (pl. magyar bucó, selymes durbincs) törvényi védelem alatt áll?

Sajnos egyértelmű válasz nincs, mivel rendszeres állományfelmérések csak a 2000-es évektől kezdődően történnek, amikorra a gébek már elterjedtek a magyarországi Duna szakaszon. A „kutató óvatosságával” azt lehet kijelenteni, hogy a védett halfajok állományai nem csökkentek a Dunában a monitorozás kezdete óta, sőt egyes fajok állományának növekedése is megfigyelhető volt az adatok alapján (pl. menyhal, leánykoncér).

A Duna vízrajzát illetően az biztosan látszik, hogy hosszú távon a folyamszabályozás eredményeként, a műtárgyak, kövezések miatti nagyobb sodrás következtében mélyül a főmeder, ez lehúzza a talajvízszintet is, a mellékágak feltöltődnek vagy átfolyó víz nélkül maradnak. Pedig a különböző adottságú (áramlású, mélységű) mellékágrendszerek kulcsfontosságúak az őshonos fajok, a dunai ökoszisztéma megóvása szempontjából. Jelenleg tehát a legfontosabb feladat a főág és a mellékágrendszerek dinamikus hidrológiai egyensúlyának megőrzése és ahol szükséges, a mellékágak helyreállítása lenne. Kellenek teljes védelem alatt álló (szentély jellegű) szakaszok, mellékágak; mások rekreációs célt is szolgálhatnak a védelem mellett, és lehetnek teljes mértékben rekreációs célokra, pl. strandolásra szánt ágak is. A különböző célú vízterületek, szakaszok kijelöléséhez, a megfelelő rehabilitációs beavatkozások megtervezéséhez Dr. Erős Tibor jelenleg is végez kutatásokat: kifejlesztettek már egy keretrendszert és egy új indexet, ami alapján értékelhetők a területek.

A Tisza és más folyóink esetében ugyan kevesebb adat áll rendelkezésére a halfajok állományainak részletes időbeli változásairól, de néhány fontos gondolat szóba került. A védett fajok közül az áramláskedvelő halak állománya nem változott szembetűnően (bár az előzőekben vázolt bizonytalanságok itt is igazak). A korábban erős Tisza-menti lápi póc populációk viszont sajnos eltűnőben vannak az amúrgéb térhódítása miatt (a Tiszában 1997-ben találták először).

A Tisza sajátos vízrajza következtében rehabilitációs szempontból az ún. Vásárhelyi-terv fokozatos megvalósítása lehetne eredményes, ami a régi fokgazdálkodás elvén alapul. Az árvizek gyors levezetése helyett azok megtartására és hasznosítására irányul, így az árvízvédelem és a mezőgazdasági öntözés érdekeit is egyaránt szolgálja. A korábbi folyószabályozások során lecsatolt holtágak közül sokat valószínűleg be lehetne vonni ebbe a nagyszabású tervbe.

A kisebb folyóvizekből (patakok, csatornák) sok eltűnhet a következő évtizedekben: a klímaváltozás, kiszáradás itt éreztetheti leginkább a hatását. Ráadásul fajösszetétel szempontjából szintén érzékenyek a különböző adottságú kisebb vízfolyások, melyek számos védett hal (pl. sujtásos küsz, réti csík) otthonai, hiszen a véletlenül behurcolt inváziós fajok gyorsan elszaporodhatnak és kiszoríthatják az őshonos állományokat.

Kisebb vízterületekhez kapcsolódik az a LIFE projekt is, amelynek fókuszában az éghajlatváltozás hatására felerősített jelenségként a közép-kelet-európai kistelepülésekre jellemző vízkockázatok és sérülékenység állnak. A kockázatokat a természetes vízmegtartó megoldások helyi vízgazdálkodási rendszerbe történő illesztésével kívánja kezelni a kezdeményezés. Öt magyarországi mintaterületet jelöltek ki, azokhoz kapcsolódnak a különböző referencia megoldások. A helyszínek és a megoldási tervek színes ábrákkal illusztrált kiadványban jelentek meg.

Hogyan összegezhetjük az elhangzottakat?

Egyrészt lényeges annak felismerése, hogy a különböző vízterületeken merőben eltérő megoldások lehetnek célravezetők, és a tervezett intézkedéseket komoly kutatómunkának kell megalapoznia.

Még inkább fontos kiemelni, hogy a megőrzést vagy helyreállítást célzó intézkedések nem kizárólag természetvédelmi szempontból lennének előnyösek. Helyszíntől és metódustól függően az ivóvízellátás, mezőgazdasági öntözés, árvízvédelem, turizmus, rekreáció, hajózás, településvédelem érdekeit is szolgálnák.

Már a felsorolásból is szembetűnő, mennyi különféle ágazathoz kapcsolódik a víz, mint kiemelt erőforrás.

Élővizeink védelme tehát mindannyiunk számára elsődleges kérdés, és noha egyre több a példamutató civil és állami kezdeményezés, úgy tűnik, még mindig nem ismertük fel ennek valódi jelentőségét.

Erre hívja fel a figyelmet március 22.-e, a Viz Világnapja…