Olvasási idő: 12 perc

A környezetvédelem ügye egyre hangsúlyosabban van jelen a politikában is. Ezzel párhuzamosan a multinacionális gazdasági érdekkörök és a nagypolitika egy része is azt sugallja, hogy a változás valójában rajtunk, egyéneken múlik. A hétköznapi ember a környezetrombolás elsődleges felelőse, vagy máshogy kell közelítenünk a környezet védelméhez?

Litkei Máté János környezetpolitikai kutató írása

 

A környezetvédelem mindannyiunk közös ügye, ez vitán felül áll. Néhányan ezek alapján arra a következtetésre jutnak, hogy ennek megfelelően a környezetünk iránti felelősség is egyformán terhel mindannyiunkat. Véleményük szerint a lakosság oldhatja meg a környezeti problémákat, sőt, van aki szerint a lakosság tehető a környezetterhelés fő felelősévé. Vannak, akik azt állítják, hogy a fogyasztói társadalom nemtörődömsége és hedonizmusa vezet a bolygó ökoszisztémájának összeomlásához. Ezen logika mentén elindulva tehát, ha meg akarjuk menteni a bolygót, a mindennapi egyéni döntések szintjén kell változást elérni. Azt állítják, hogy vásárlási, utazási, fogyasztási szokások változtatásával tudunk leginkább hatással lenni a gazdasági folyamatokra és a politikára. Ha változtatunk a fogyasztási szokásainkon, akkor a piaci szereplők is kénytelenek lesznek alkalmazkodni. Az elmélet jól mutat papíron, de mit mutat a gyakorlat?

Ha a realitások talaján kívánunk maradni, akkor érdemes megvizsgálnunk, hogy mik az előfeltételei annak, hogy egyáltalán beszélhessünk valódi lakossági felelősségvállalásról. Meg kell vizsgálnunk, hogy megvannak-e egyáltalán a lakosság részéről az öko-tudatos döntések meghozatalához szükséges alapok.

Az első kérdés, amit fel kell tennünk, az az, hogy megvan-e a lakosság anyagi háttere ahhoz, hogy legyen lehetősége a környezetbarát technológiát választani? Nyilvánvaló, hogy amíg egy családnak problémát okoz a napi betevő megszerzése, addig kénytelen pusztán anyagi szempontok szerint mérlegelni döntéseit - a legolcsóbb megoldások pedig a legtöbb esetben nem a legkörnyezetkímélőbbek. Emellett amíg az alapvető szükségletek kielégítése is problémát okoz, addig nem várható el senkitől, hogy mindennapi életében a környezetvédelmi problémák elsődlegességet élvezzenek. Természetesen az is előfordulhat, hogy az alacsonyabb jövedelmű rétegek egész egyszerűen nem értesülnek a környezetkímélő lehetőségekről, vagy nem áll rendelkezésükre, mert a piac nem őket tekinti célcsoportjának

A második kérdés, amit fel kell tennünk, hogy a politikai döntéshozók létrehozták-e azt a szabályozó és ösztönző rendszert, amely megteremti a fogyasztó számára a lehető legjobb döntés lehetőségét? Vagyis segít-e az állam szabályozni azokat az iparágakat, amelyek a legnagyobb szennyezők? Ösztönzi-e az állam a vállalkozások környezettudatos technológiai fejlesztéseit? Anyagilag is érdekeltté van-e téve a fogyasztó, hogy a lehető legkörnyezetkímélőbb megoldást válassza?  Ha a szennyezés mértékének kisebb részéért felelős a „fogyasztó” és nagyobb mértékéért a „gyártó”, akkor mennyire etikus olyan politikát folytatni, amely a nagyobb érdekérvényesítési képességű, de környezetileg károsabb gyártót békén hagyja, a fogyasztói magatartást viszont szankcionálja?

Végül fel kell tennünk a harmadik kérdést is: ha az előző két feltétel adott, akkor rendelkezik-e megfelelő tájékoztatással a lakosság azzal kapcsolatban, hogy mi a megfelelő döntés környezete szempontjából? Ez alatt nem csak azt értjük, hogy a fogyasztó ismeri-e a csomagolóanyagok típusait, hulladékkezelési vagy újrahasznosítási módjukat, a szállítás során a levegőbe juttatott üvegházhatású gázok mennyiségét, a gyártás során felhasznált víz mennyiségét, és úgy általában a termék ökológiai lábnyomát, hanem azt is, hogy mennyire képes mérlegelni ezeket az információkat. Ez utóbbi sok esetben különböző tudományterületek szakértői közt is parázs vitákhoz vezet.

Aki a kérdést csupán a lakosság edukációjára egyszerűsíti le, az figyelmen kívül hagyja az elmúlt időszak ilyen irányú tapasztalatait. Egy 2017-es hazai kutatás eredménye azt mutatja, hogy az emberek nagy része környezetkímélő megoldást csak akkor választ, ha a kényelem érzete ezáltal nem romlik és a szolgáltatás, vagy termék ára alacsonyabb, mint a hagyományos ár. Az “emberek szavazzanak a pénzükkel” elv úgy néz ki, annak ellenére dől meg, hogy a média minden tőle telhetőt megtett.

Kitűnő gyakorlati példa erre az egyszer használatos műanyag zacskók ellen vívott harc, mely számos szakértő szerint nem más, mint a környezetvédelmi ügyek állatorvosi lova. Az egyszer használatos zacskók leváltása a műanyaghulladék mennyiségének csökkentése céljából rendkívül fontos lépés. A piaci alapú megközelítés viszont mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Ilyen próbálkozás volt a többször használatos zacskók propagálása az egyszer használatosak helyett. A többször használatos zacskók célja, hogy a műanyagtermelés szintjét lejjebb lehessen szorítani, hiszen ezeket elméletileg egyszer kell megvásárolni és ezt követően több ezerszer lehet használni. Hiába kínálja egyre több áruházlánc a többször használható zacskókat az egyszer használatosak helyett, a várakozásokkal ellentétben a fogyasztók ezeket is rendszeresen újra vásárolják. Egy 2019-es kutatás bemutatta, hogy egy átlagos brit háztartás évente 54-szer vásárol ilyet egy évben, vagyis körülbelül hetente egyet. A kutatás kitér az egyéb műanyag csomagolás mértékének növekedésére is - ennek eredménye szintén lesújtó: a brit kereskedelmi egységek 2018-ban 17 ezer tonnával több csomagolást használtak, mint egy évvel korábban. 

A környezetbarát fogyasztói igényre reflektálva egyes gyártók elkezdtek “lebomló” egyszer használatos műanyag zacskókat gyártani, melyekről végül bebizonyosodott, hogy csak ipari körülmények között bomlanak le. Ezekben az esetekben a fogyasztók jószándékát kihasználó felelőtlen gyártók a szakértők szerint nagyobb kárt okoznak, mint az eredeti tevékenységgel járó kár. Ha szakértői oldalról nézve nyilvánvaló zsákutca a lebomló műanyagok alkalmazása, amely a szakmabeliek előtt is utólag vált nyilvánvalóvá, akkor az erről való döntés felelősségét értelemszerűen nem háríthatjuk a lakosságra. 

Szintén az egyszer használatos műanyag zacskók leváltásának a problematikáját járja körül az a 2018-as kutatás, mely során néhány kutató rámutatott, hogy a vevői környezetkímélő igények kielégítésére javasolt alternatívák egyáltalán nem biztos, hogy környezetkímélőbbek műanyag társaiknál. A dán kutatás szerint egy papírzacskót például 43-szor kell ismét használni, hogy ugyanakkora ökológiai lábnyomunk legyen, mint az eldobható műanyag zacskó használatánál, egy hagyományos szövetzsákot 7100-szor, egy organikus úton előállított vászonzsákot pedig legalább 20.000 alkalommal - ezek irreális célszámok a vásárlók eddigi gyakorlatának tükrében. Ez azt jelenti, hogy ha valaki heti kétszer jár vásárolni szövetzsákkal, akkor ugyanazt a zsákot körülbelül 68 évig kell használnia, hogy ugyanakkora ökológiai lábnyoma legyen, mintha eldobható műanyag zacskót használt volna. Az organikus módon előállított vászonzsáknál ez csak 192 év alatt teljesülne. 

A lakosság önálló érdekérvényesítő képességének korlátoltságára mutatnak rá az Egyesült Államokban az 1970-es években lezajlott műanyag csomagolások betiltása körüli események. Miután több tengerentúli állam törvényileg szankciókkal sújtotta a műanyag csomagolást, a legnagyobb vegyipari és üdítőipari gyártók több fronton támadtak vissza. Először is pereket indítottak az állami szankciók ellen, másodsorban pedig elkezdtek egy olyan környezetvédelmi témájú kampányt, mely a felelősséget a gyártóról a fogyasztóra hárította. A kampány szerint nem a műanyag palackok és egyéb csomagolások használatával van a baj, hanem azzal, hogy az emberek eldobják azt. A közvéleményre olyan nagy hatást sikerült gyakorolni, hogy azóta sem merült fel komolyabban a cégek felelőssége. Ezen cégek lobbierejét az példázza, hogy a mai napig ugyanezzel az üzenettel tudják legitimizálni az egyszer használatos műanyag palackok használatát. A fenti példákból is látszik, hogy a környezet védelmének mindennapi gyakorlata korántsem annyira egyértelmű, mint a lakosság felelősségét hangsúlyozó szólamok sulykolják, és a gyártók a környezetvédelem köntösébe bújtatva könnyedén meg tudják vezetni a jószándékú fogyasztókat. 

Hasonló a helyzet a biotermékekkel is, melyeket sokan nem csak egészségtudatosnak, de környezettudatosnak is tartanak. Sokan feltételezik és az iparági szereplők egy része is azt sugallja, hogy a biogazdaságban termelt termékek kisebb környezetterhelést jelentenek, ám ez nincs feltétlen így. A biotermelésben egységnyi területről kevesebb termést lehet betakarítani, mint a hagyományos művelési ág alkalmazásával, ez tehát azt eredményezi, hogy egységnyi mennyiségű árut csak nagyobb területen lehetséges megtermelni. Emellett az ugyan igaz, hogy az európai biofarmokon átlagosan 30%-kal több állat és növényfaj él, mint a hagyományos termesztésbe vont területeken, azonban a biotermesztés jelentős része nem Európában történik, hanem a trópusokon. Ezeket a területeken a természetes növényzetet, sok esetben az esőerdőt irtják ki azért, hogy például bio banánt, vagy kakaót termesszenek. 

A hazai közbeszédben hasonlóan ellentmondásos téma a ketreces tartásból és a mélyalmos tartásból származó tojások kérdése. Sokan azt gondolják, hogy a mélyalmos tartásból származó tojások egészségesebbek, környezetkímélőbbek és a tartás állatvédelmi szempontokból is kedvezőbb. A beltartalmi értékekre vonatkozó állítások és az állatvédelmi szempontok az ágazati szakemberek vitáját képezi, azonban a környezeti terhelésre vonatkozó állítás  könnyen cáfolható: a szabadtartásból származó tojásnak sokkal nagyobb az ökológiai lábnyoma. A mélyalmos tartásban lévő baromfiknak 14-15%-kal több takarmányra van szükségük a ketreces tartáshoz képest, emiatt a nagyobb takarmánytermő területet kell művelésbe vonni. A mélyalmos és a szabadtartásos baromfitartás és tojás-előállítás során metánból négyszeres mennyiség, szén-dioxidból pedig 20%-kal több keletkezik a ketreces tartáshoz képest. Az ökológiai lábnyomot tovább növeli, hogy egységnyi idő alatt a tyúkok a mélyalmos tartás során 5-10%-kal kevesebb tojást termelnek. 

Felmerül hát a kérdés, hogy mégis mit lehet tenni a környezetünk érdekében? Amennyiben a lakosság anyagi lehetősége, tudatossága adott és meg van teremtve a megfelelő társadalmi körülmény, akkor már valóban beszélhetünk az egyén felelősségéről - de ez esetben is csak arányosan. A lakossági felelősség határa a lokális szintig terjed, melyben mindenki a saját közvetlen környezetéért felel. A lakosság részéről elsősorban nem a környezetvédelmi technikai tudás és szakpolitikai ismeretek meglétét kell számon kérni, hanem azt a józan belátást, mely alapján felelős döntéshozókat tudnak választani. Ezzel párhuzamosan pedig legalább ekkora szükség van olyan döntéshozói rétegre, mely felelősséget vállal a környezeti ügyek iránt, mely valódi és ésszerű cselekedetekben nyilvánul meg.