Olvasási idő: 7 perc

Napjainkban a klímaváltozással kapcsolatos hírek és találgatások már mindennapossá váltak. Felmerülhet ugyanakkor a kérdés, hogy egyáltalán mióta tudunk a klímaváltozásról, mikor kezdődtek meg az ezzel kapcsolatos kutatások és mikor definiálták először magát a problémát tudományos szinten.

Az üvegházhatás és a klímaváltozás közötti összefüggést – azaz hogy a szén-dioxid légköri koncentrációja hatással lehet-e a Föld éghajlatára - először Svante August Arrhenius  (1859–1927) svéd fizikus és kémikus, az Uppsalai Egyetem kutatója írta le 1896-ban.  

Svante August Arrhenius

1896-ban Arrhenius kiadott egy hosszú tanulmányt „A levegőben lévő szénsavnak hatása a Föld hőmérsékletére” (On the Influence of Carbonic Acid in the Air Upon the Temperature of the Ground) címmel, amelyben egy elméletet dolgozott ki a jégkorszakok és más nagy éghajlati változások magyarázatára.

Arrhenius elmélete szerint a légköri szén-dioxid képes elnyelni a Föld felszínéről kibocsátott infravörös sugárzást, ami a légkör felmelegedését okozza. A felvetés a francia Joseph Fourier 1827-ben közreadott felismerésén alapult, miszerint a földi légkör úgy viselkedik, mint a kertészetekben az üvegház (elsőként ő fedezte fel az üvegházhatást).

A tudós a légkör szén-dioxid-koncentrációjának időbeli változásaival magyarázta a főbb éghajlati eltéréseket, például a jégkorszakokat. Bár az elmélet alapos számításokon alapult a korabeli geológusok elismerését nem nyerte el (encyclopedia.com).

Az 1980-as évek vége óta Arrhenius egyre inkább a globális felmelegedés megértésének alapvető figurájaként vált ismertté, mint sem az elektrolitikus disszociáció felfedezéséért, amiért 1903-ban Nobel-díjat is kapott (encyclopedia.com).

Nils Gustaf Ekholm

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/6b/Nils.Ekholm.png/460px-Nils.Ekholm.png

Nils Gustaf Ekholm (1848–1923) svéd meteorológus 1899-ben  az antropogén éghajlatváltozás korai és lelkes szóvivője rámutatott, hogy a szén elégetése megduplázhatja a légkörben lévő CO2 koncentrációját. Ekholm életre szóló barátja és kollégája Svante Arrhenius gondolatainak hatására kimutatta, hogy a szén elégetése "kétségtelenül a Föld középhőmérsékletének nagyon nyilvánvaló emelkedését idézi elő". Úgy gondolta CO2 termelésének és fogyasztásának szabályozásával az emberek képesek lesznek szabályozni a Föld jövőbeli éghajlatát, és ennek következtében megakadályozni az új jégkorszak beköszöntét.

Guy Stewart Callendar

Arrhenius üvegházhatást vizsgáló tanulmányának fogadtatása 1938-ig szinte teljesen figyelmen kívül hagyták.  Az 1873-ban létrehozott Nemzetközi Meteorológiai Szervezet (IMO) által koordinált megfigyelő hálózat adatgyűjtésének köszönhetően kimutathatóvá vált a felszíni átlaghőmérséklet lassú növekedése.

1938-ban Guy Stewart Callendar (1898 – 1964) brit mérnök és feltaláló, az akkor már rendelkezésre álló néhány évtizedes adatsorok elemzésével publikált egy cikket az emberi tevékenység hatásairól az éghajlatra, kiindulási pontként használva az üvegházhatás és éghajlatváltozás közötti kapcsolatot. Callendar már azt állította, hogy a globális melegedés a fosszilis tüzelőanyagok növekvő felhasználásának következtében kezdődhetett (Faragó).

Bár Callendar amatőr klimatológus volt, számos 19. századi tudós - többek között Arrhenius és Nils Gustaf Ekholm - munkáját bővítette. A Callendar 10 hosszabb és 25 rövidebb tudományos cikket tett közzé 1938 és 1964 között a globális felmelegedésről, az infravörös sugárzásról és az antropogén szén-dioxid kibocsátásról.

Callendar ötletei kezdetben még szintén marginalizálódtak, és csak az 1970-es években alakult ki közös megegyezés, miszerint az üvegházhatás-elmélet nagy jelentőséggel bír (Historical_Perspectives_on_Climate_Change).

Charles Keeling

Az első komolyabb klímakutatások az 1950-es években kezdődtek. Charles Keeling (1928-2005)  amerikai kémikus, oceanográfus, klimatológus mérte meg a világon elsőként a légköri szén-dioxid-koncentrációt a hawaii Mauna Loa vulkánikus hegy csúcsán az 1950-es években (britannica).  A mérések 1958 és 2000 között folytak.

A hawaii Mauna Loa obszervatórium a világ legrégebbi olyan mérőállomása, amely folyamatosan gyűjti, jegyzi és elemzi a légkör változásával kapcsolatos adatokat.

https://www.mnnsz.hu/wp-content/uploads/2019/04/Mauna-Loa-NOAA-768x432.jpg

A mérési eredményeket Keeling grafikonon ábrázolta, amit Keeling-görbének neveznek. A grafikonon megfigyelhető az ún. fűrészfog-effektus (szén-dioxid éves ingadozása), aminek a Föld északi félteke erdeiben zajló évszakos változás az oka. Az erdők ugyanis minden tavasszal hatalmas mennyiségű szén-dioxidot vonnak ki az atmoszférából, ami a Keeling-görbén a koncentráció visszaesésében jelenik meg. Az ősz beköszöntével növekszik a szén-dioxid-koncentráció, ami a lebomlással jár együtt. A Keeling-görbe azonban másra is rámutat: minden ősz végén kicsivel több szén-dioxid marad a légkörben, mint amennyi előtte volt. Keeling úgy vélte, hogy ez a folytonos emelkedés egyértelműen a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének a következménye.

 

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/30/Mauna_Loa_Carbon_Dioxide-hu.png

 

A svéd Svante Odén 1967-ben vetette fel, hogy a skandináv országok területén észlelt savas kiülepedést okozó szennyezőanyagok döntően – fosszilis tüzelőanyagok növekvő mértékű felhasználásából eredően – nyugat-európai forrásokból származnak.

Bert Bolin és Walter Bischof 1970-ben számszerű becslésekkel értékelték először a légköri szén-dioxid szint növekedési sebességét (Faragó).

2007 márciusától 2009-ig a negyedik nemzetközi sarki év (IPY – International Polar Year) keretében közel 50 000 tudós végzett komplex kutatásokat a sarkvidékeken (Arktiszon és az Antarktiszon) a Nemzetközi Tudományos Tanács (International Council for Science, ICS) és a Nemzetközi Meteorológiai Szervezet (International Meteorological Organization, WMO) támogatásával.

A fentiekből jól látható, hogy az üvegházhatás jelenségét már a 18. század végén, szén-dioxid-koncentrációjának időbeli változásának hatását az éghajlatra már a 18. század vége - 19 század elején leírták. A  globális felmelegedés gyorsulásáról már 1952-ben álltak mérési bizonyítékok az emberiség rendelkezésére. A jelenségről tehát tudomány már több mint 100 éve tud, amit mérésekkel is már több mint 60 éve alátámasztottak. A konkrét lépés elhatározása és az ÜHG gázok jelentős csökkentése irányába tett nemzetközi szintű a világ legtöbb országát érintő megállapodásra ugyanakkor 2015-ig kellet várni. És bár 1972. évi ENSZ Emberi Környezet Konferencián Stockholmban már napirenden volt a téma, döntéshozói, politikai elhatározás csak nagyan lassan hozott a globális felmelegedés és klímaváltozás korábban már tudományosan bizonyított ténye, a jelenséget még napjainkba is számos kutató cáfolja.

A szkeptikus érvek ugyanakkor kifejezetten előnyösek is lehetnek a problémával kapcsolatos tudományos igazolás folyamatában és akárcsak elővigyázatos megfontolásból a megfelelő válaszintézkedések meghatározásában (Faragó).