Olvasási idő: 23 perc

Az Európai Unió (EU) mindig is fontos szereplője volt a környezetvédelemről és klímaváltozásról szóló nemzetközi ENSZ-tárgyalásoknak és napjainkban is kiemelt szerepet játszik a globális felmelegedés ellen folytatott harcban. Az Európai Unió részt vett ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény, a Montréali Egyezmény, a Kiotói Egyezmény, és annak Dohai Módosításának, illetve a Párizsi Megállapodás aláírásában is. A Párizsi Klímamegállapodás részeként 2014-ben az EU még tovább lépett és azt az ambiciózus célt tűzte ki maga elé, hogy 2030-ra 40%-kal csökkenti a károsanyag-kibocsátást az 1990-es szinthez képest. Emellett az Unió az Európai Zöld Megállapodás keretében azt is kitűzte, hogy 2050-re szeretné elérni a karbonsemlegességet (EP). Ebben a cikkben a Klímapolitikai Intézet az Európai Unió szerepét vizsgálja a klímaváltozás elleni harcban, illetve az Unió klímapolitikáját mutatja be.

EU országainak a szerepe a klímaváltozásban

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (European Environment Agency - EEA) adatai szerint Kína és az Egyesült Államok után az EU a harmadik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó a világon. Az üvegházhatású gázok 80,7%-a az energiaiparból származott Európában 2017-ben (EP 2020). Az EU-n belül 2015-ben Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Lengyelország voltak a legnagyobb kibocsátók. Az energiaszektor az összes uniós kibocsátás 78%-áért felel, az ipari tevékenységből származó kibocsátás pedig további 8,7%-ot tett ki (EP 2018).

Forrás: EU 2018

Az Uniós, illetve az európai közösségi környezetpolitika kezdetei az 1970-es évekig nyúlnak vissza

Történeti előzmények

 Az európai közösségi környezetpolitika az 1970-es évektől kezdett kialakulni egyrészt az akkori 1972. évi stockholmi Emberi környezet témájú ENSZ-konferencia hatására, másrészt annak a felismerésnek a hatására, miszerint a közös piacként is jellemzett gazdasági együttműködés többféle módon is kölcsönhatásban van a természeti környezettel és annak állapotával. Míg az energiaágazatban meghatározó jelentőségű fosszilis tüzelőanyagok közül a szén esetében nyilvánvaló volt az együttműködés szükségszerűsége már a Montánunió (Európai Szén- és Acélközösség - ESZAK) alapítói számára, addig a környezetterhelés kapcsán ez később derült ki mindenekelőtt a szén-alapú energiatermelés által okozott, nagy távolságra terjedő és savas esőket kiváltó kénkibocsátások miatt (EIONET).

Európai környezetpolitika

Az európai környezetpolitika az Európai Tanács 1972-ben Párizsban tartott ülésén indult, ahol az állam- vagy kormányfők (a környezettel kapcsolatos első ENSZ-konferenciát követően) megfogalmazták, hogy szükség van a gazdasági növekedést kísérő közösségi környezetpolitikára és ezzel kapcsolatos cselekvési programok kidolgozását kérték.

 Az 1987-es Egységes Európai Okmány új, „Környezet” elnevezésű címet vezetett be, amely az EU közös környezetpolitika első jogalapjaként szolgált és célként kitűzte a környezet minőségének megőrzését, az emberi egészség védelmét és a természeti erőforrások racionális felhasználásának biztosítását. A szerződések ezt követő átdolgozásai megerősítették a Közösség környezetvédelem iránti elkötelezettségét, valamint az Európai Parlamentnek (EP) a környezetpolitika kialakításában vállalt szerepét.

A Maastrichti Szerződésben (1993) a környezetpolitika hivatalos uniós politikai terület lett, bevezetésre került az együttdöntési eljárás és a Tanácsban a minősített többségi szavazás vált általános szabállyá.

Az Amszterdami Szerződés (1999) elrendelte, hogy a környezetvédelmet be kell építeni minden uniós ágazati politikába a fenntartható fejlődés elősegítése érdekében.

Az „éghajlatváltozás elleni küzdelem”, valamint a harmadik országokkal kapcsolatos fenntartható fejlődés a Lisszaboni Szerződés (2009) nyomán vált külön célkitűzéssé. Az EU azzal, hogy jogi személlyé vált, innentől kezdve már nemzetközi megállapodásokat köthetett.

ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye - 1992

Az 1992-ben elfogadott ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményben az EU-tagállamok vállalták, hogy 2000-ben nem haladják meg a kibocsátásaik az 1990. évi szintet. Ennek érdekében elsősorban energiahatékonysági és megújuló-energiás közösségi programokat hagytak jóvá. A megújulók kapcsán a 8%-os arány elérését 2005-re elérendő célként adták meg (EIONET).

A kifejezetten az éghajlatváltozás ügyével és a kibocsátás-szabályozással foglalkozó első stratégiai dokumentumot 1991-ben tették közzé, amit – már a Kiotói Jegyzőkönyv elfogadását követően, részben hatálybalépését is és az EU-15-ök által vállalt kötelezettségek végrehajtását is elősegítendő a 2000-ben elfogadott Európai Éghajlatváltozási Program (European Climate Change Programme - ECCP) követett. Ebben az első szakaszban a szakértői munkacsoportok elsősorban a kibocsátások forrásaival és nyelőivel törődtek (Faragó).

Kiotói Jegyzőkönyv – 1997

Amikor a Kiotói Jegyzőkönyvben az EU-15 tagállama által vállalt, közösen elérendő 8%-os ÜHG kibocsátás-csökkentés költséghatékony megvalósítása került napirendre, akkor már hatékony megoldásnak gondolták az elsősorban energetikai eredetű szén-dioxid kibocsátási engedélyek egységeinek adás-vételét a tagállamok létesítményei között (Faragó, 2011).

Európai emisszió-kereskedelmi rendszer (ETS) – 2005

A szakpolitikai programok mellett az első nagyszabású szabályozási eszközt az Uniós közösségi emisszió-kereskedelmet (ETS) bevezető 2003. évi irányelv jelentette (2003/87/EC). Az akkori tagállamok még ódzkodtak egy ilyen jellegű piaci eszköznek a 1997-es Kiotói Jegyzőkönyvbe való befoglalása ellen, amit az amerikai és az orosz fél szorgalmazott (EIONET).

A kibocsátás-kereskedelmi rendszert (ETS) 2005-ben vezette be az Unió, és amely az ipari tevékenység miatt keletkező káros anyagokra vonatkozik. Az ETS több mint 11 ezer erőművet és gyárat érint. Meghatároz egy szén-dioxid kibocsátási küszöböt, és ez alatt a határérték alatt a vállalatok csak szén-dioxid kvótákért cserébe szennyezhetik a levegőt. Ezekért pedig aukciók keretében fizetniük kell, így motiváltak abban, hogy minél alacsonyabb legyen a kibocsátás. A kvóta úgy működik, hogy egy CO2-egység egy tonna szén-dioxid kibocsátását engedélyezi. A fel nem használt kvótát a vállalatok eladhatják. Néhány esetben, főként amikor félő, hogy a kibocsátási küszöb miatt a vállalatok áttelepítik a termelést egy másik országba, a kvóta ingyenes (EP).

Az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszerének (ETS) adatai 2005 és 2019 között

Forrás: EEA

Az ETS rendszer alá nem tartozó kibocsátás ágazatonkánt

Forrás: EU

Kiotói Jegyzőkönyv utáni időszak - éghajlat- és energiapolitikai intézkedéscsomag - 2008

 A Kiotói Jegyzőkönyv hatálybalépését követően 2007-től folytatódhattak a nemzetközi tárgyalások azzal a céllal, hogy a 2012 utáni időszakra új megállapodás jöjjön létre (Kiotói Egyezmény Dohai Módosítása). Az EU-tagállamok a korábbinál ambiciózusabb lépések mellett döntöttek, ami egy átfogó klíma-energia csomagban testesült meg. A 2008-ban elfogadott első uniós éghajlat- és energiapolitikai intézkedéscsomagban 2020-ig megvalósítandó célok szerepelnek.

 Ennek fő mutatói 2020-ig:

  • 20%-os megújulóenergia arány,
  • 20%-os energiahatékonyság-javítás és
  • a legalább 20%-os kibocsátás-csökkentés elérése (1990-hez szinthez képest).

Ugyanezek célok bekerültek a 2010-ben elfogadott EU-2020 stratégiába. Az EU túlteljesítette ezeket a célértékeket. 2018-ra az üvegházhatásúgáz-kibocsátás 23%-kal csökkent, amely érték három százalékponttal magasabb az eredeti 20%-os célértéknél.

Párizsi Megállapodás – Energia Unió és dekarbonizáció

A 2015-ben elfogadott Párizsi Megállapodással új fejezet kezdődött a nemzetközi energia- és klímapolitikai együttműködésben. Ugyanebben az esztendőben az EU is komoly lépésre szánta el magát: politikai döntés született az Energia Unió megteremtéséről, amelynek egyik prioritása a klímavédelmet is szolgáló dekarbonizáció lett.

Az ennek nyomán elkészülő szabályozási csomag a 2030-as célok teljesítésére irányult:

  • legalább 40%-os kibocsátás-csökkentés (1990-es szinthez képest),
  • 27%-os megújuló arány és
  • 27%-os energiahatékonyság-javulás elérése.
  • később döntés született az utóbbi célszámok megemeléséről 32%-ra, ill. 32,5%-ra.

2018 végén hatályba léptek a megújuló energiáról és az energiahatékonyságról szóló új irányelvek (EU/2018/2001, EU/2018/2002).

Mindezek külön-külön is hangsúlyosan hivatkoznak a klímapolitikai kapcsolódásokra. Ez még inkább egyértelmű a keretprogram végrehajtásának eszközeit meghatározó, „Az Energia Unió és az éghajlat-politika irányítása” elnevezésű rendelet esetében (EU/2018/1999), amely arra is kötelez minden tagállamot, hogy Nemzeti Energia- és Klímatervet készítsen a 2030-ig terjedő időszakra.

EU vállalásai céljai

ÜHG kibocsátás csökkentés-szabályozása

megújulók aránya (%)

energiahatékonyság javítása (%)

ETS hatálya alá nem tartozó ágazatok*

ETS-szektorban

ENSZ Éghajlatváltozási keretegyezmény (1992)

szinten tartás az 1990-es szinthez képest

8% 2005-ig

indikatív cél

konkrét cél nélkül

 

 

Kiotói Jegyzőkönyv (1997)

8%-os csökkentés 2012-ig az 1990-es szinthez képest

12% 2010-ig

indikatív cél

konkrét cél nélkül

 

 

Kiotói Jegyzőkönyv Dohai Módosítása (2012)

legalább 20%-os csökkentés az 1990-es szinthez képest

20% 2020-ig

EU-átlag

20% 2020-ig

 

10%-kal csökkentik 2020-ig az ETS-en kívüli ágazatokból származó kibocsátását a 2005-ös szinthez képest

 

Párizsi Megállapodáshoz kapcsolódva (2015)

 

Európai Zöld Megállapodás (2019)

legalább 40%-os csökkentés 2030-ig az 1990-es szinthez képest

 

módosítva 55% majd módosítva 60%-ra 2030-ig az 1990-es szinthez képest

karbonsemlegesség 2050-ig 1990-es szinthez képest

27%-ra majd módosítva 32%-ra 2030-ig

EU-átlag

27%-al majd módosítva 32,5%-ra 2030-ig

EU-átlag

 

30%-os csökkentést kell elérni 2030-ig a 2005-ös szinthez képest.

43%-os csökkentést kell elérni 2030-ig a 2005-ös bázishoz képest

 

 

 

 

a kettő együtt 40%-os összkibocsátás-csökkenés jelent az 1990-es bázishoz képest.

*(közlekedés, lakhatás, mezőgazdaság és hulladék kibocsátás)  Forrás: Faragó (2018) alapján saját szerkesztés

 

EU klímacél-vállalásai és klímastratégiái

Az EU éghajlat- és energiacsomagja - 2020

Az EU éghajlat- és energiacsomagját 2009-ben fogadták el az uniós vezetők által 2007-ben jóváhagyott 20-20-20 célok megvalósítása érdekében:

  •  2020-ra az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását 20%-kal kell csökkenteni 1990-hez időszakhoz képest,
  • ami a megújuló energiaforrások arányát 20%-os növelése,
  •  az energiafogyasztás és az energiahatékonyság 20%-kal történő javítását jelenti az EU-ban.

A csomag lényege négy kiegészítő jogszabályból áll.

1. Az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének (ETS) felülvizsgálata és megerősítése: 2013-tól kezdődően az EU egészére kiterjedő egységes kibocsátási egységek felső határa, lineáris éves csökkentéssel 2020-ig és azon túl; a kibocsátási egységek ingyenes kiosztásának fokozatos felváltása aukció útján; valamint a rendszer kiterjesztése új ágazatokra és ÜHG gázokra.

2. "Az erőfeszítések megosztására vonatkozó határozat" az EU ETS hatálya alá nem tartozó ágazatok, pl. közlekedés, lakhatás, mezőgazdaság és hulladék kibocsátásaira vonatkozóan. Minden tagállamnak kötelező érvényű nemzeti kibocsátáskorlátozási célt kell elérnie 2020-ig.

Összességében ezek a nemzeti célok 2020-ig 10%-kal csökkentik az EU kibocsátáskereskedelmi rendszeren kívüli ágazatokból származó kibocsátását a 2005-ös szinthez képest.

3. A megújuló energiákra vonatkozó nemzeti célkitűzések kötelezővé tétele: ez segít csökkenteni az EU függőségét az importált energiától, és csökkenti az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását.

4. Jogi keret a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás (CCS) fejlesztésének és biztonságos használatának elősegítésére. A csomag nyomást gyakorol az energiahatékonyság javítására, de nem foglalkozik közvetlenül ezzel; az EU energiahatékonysági cselekvési terve igen.

Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás

Az alkalmazkodás a klímaváltozás hatásainak előrejelzését és megfelelő intézkedések megtételét jelenti az általuk okozott vagy lehetőségeket kihasználó károk megelőzése vagy minimalizálása érdekében. Alkalmazkodási stratégiákra van szükség az adminisztráció minden szintjén, a helyi szinttől a nemzetközi szintig. Az alkalmazkodás a legtöbb gazdasági ágazatot befolyásolja, és a döntéshozatal sok szintjét magában foglalja.

Számos szakpolitikai területen kell egyre inkább integrálni: katasztrófakockázat-csökkentés, part menti övezetek kezelése, mezőgazdaság és vidékfejlesztés, egészségügyi szolgáltatások, területrendezés, regionális fejlesztés, ökoszisztémák és vízgazdálkodás.

Az alkalmazkodási intézkedések magukban foglalják a szűkös vízkészletek hatékonyabb felhasználását, az építési előírások alkalmazkodását a jövőbeni éghajlati viszonyokhoz és a szélsőséges időjárási eseményekhez, az élelmiszer-védelem kiépítését és a gátak szintjének emelését, az aszálytűrő növények kifejlesztését, a fafajok és az erdészeti gyakorlatok megválasztását, amelyek a viharoknak és tűzvészeknek kevésbé vannak kitéve, valamint szárazföldi folyosók elkülönítése a fajok vándorlásának elősegítése érdekében.

Az EGT tizenhat tagállama elkészítette az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás nemzeti stratégiáit. Az Európai Bizottság 2007-ben zöld könyvet (Alkalmazkodás az éghajlatváltozáshoz Európában - az uniós fellépés lehetőségei) és 2009-ben fehér könyvet tett közzé (Alkalmazkodás az éghajlatváltozáshoz: Az európai cselekvési keret felé).

A fehér könyv kiemelte annak szükségességét, hogy az alkalmazkodást az összes kulcsfontosságú EU-politikába beépítsék, a tudásbázist további kutatásokkal ki lehessen fejleszteni, támogatni kell a fejlődő országokat az ellenálló képesség és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodóképességük javításában (pl. Az UNFCCC-n belül), valamint egy internetes hálózatot kell megvalósítani az információk megosztására.

2009 óta számos intézkedés történt az alkalmazkodás általános érvényesítése érdekében az uniós politikákban. Az Európai Éghajlati Alkalmazkodási Platform (Climate-ADAPT), amelyet az Európai Bizottság az Európai Környezeti Ügynökséggel (EEA-val) 2012 márciusában indított el, különböző kormányzati szinteket tűz ki célul az alkalmazkodási stratégiák és intézkedések kidolgozásának támogatására. A Copernicus éghajlatváltozási szolgáltatása fejlesztés alatt áll, kiegészítve a meglévő szolgáltatásokat.

Az EU 2030-as előzetes vállalásai

A Párizsi Megállapodás megkötéséhez vezető tárgyalások egy pontján, a 2013-as varsói COP-on megállapodás született arról, hogy a részes felek 2015 első negyedévében bejelentik előzetes, nemzetileg meghatározott hozzájárulásaikat (Intended Nationally Determined Contribution, a továbbiakban: INDC).

Az EU a 2014 októberében, az Európai Tanács által elfogadott 2030-as klíma- és energiapolitikai keret alapján összeállított hozzájárulásaikat 2015. március 6-án kommunikálta a keretegyezmény titkársága felé. Ebben az EU és tagállamai közösen legalább 40%-os kibocsátáscsökkentést vállalnak az 1990-es bázisévhez képest 2030-ig.

A benyújtott INDC rögzíti, hogy az EU ezen vállalása jelentős előrelépést mutat a korábbi, 2020-ig vállalt 20%-os kibocsátáscsökkentéshez képest, összhangban van a fejlett országok csoportja számára 2050-ig ajánlott 80–95%-os hosszú távú kibocsátáscsökkentési céllal, és figyelembe veszi a globális kibocsátások 2050-re való megfelezésének szükséges célját is (Huszár).

A tagországok nemzeti célkitűzései 2030-ra

A közös kötelezettségvállalási rendelet nemzeti célkitűzéseket határoz meg az üvegházhatású gázok csökkentésére, azért hogy az EU tartani tudja a Párizsi Klímamegállapodásban foglalt vállalásait.

Közös kötelezettségvállalási rendelet

 A klímaváltozás elleni fellépés részeként az EU-s országok vezetői már 2014-ben elkötelezték magukat amellett, hogy az Unió területén:  

  • 2030-ra 40%-kal csökkentik a károsanyag-kibocsátást az 1990-es szinthez képest.
  • Ehhez 30%-kal kell csökkenteniük a szennyezést a 2005-ös adatokhoz képest olyan területeken, mint a közlekedés, vagy a mezőgazdaság - tulajdonképpen az iparon kívül az összes többi ágazatban.

Ez azért is fontos, mert ezekből származik az üvegházhatású gázok mintegy 60%-a az EU-ban (2014). Az iparban keletkezett károsanyag-kibocsátásra külön szabály vonatkozik. A fenti adatokat az EU párizsi megállapodás végrehajtásáról szóló vállalása is tartalmazza.

Ahhoz, hogy ezeket a vállalásokat az EU tagállami szinten be tudja tartatni, a közös kötelezettségvállalási rendelet kötelező nemzeti kibocsátási küszöböket határoz meg a tagállamok számára a 2013–2020-as időszakra. Az EP-képviselők elfogadták azt az új, 2020 utáni szabályozást ami meghatározza azt a minimumot, amennyivel a tagállamoknak hozzá kell járulniuk a károsanyag-kibocsátás csökkentéséhez 2021 és 2030 között, éves célokat jelöl ki és a folyamat ellenőrzését is szabályozza.

A javasolt nemzeti kibocsátási küszöbök 2030-ig

Amikor az EU meghatározta, hogy melyik tagállam mennyivel járuljon hozzá a károsanyag-kibocsátás csökkentéséhez, figyelembe vette többek között a tagállamok GDP-jét is. Az egyes országok célkitűzései 2030-ra így 0%-tól 40%-ig terjednek (a 2005-ös adatokhoz képest), és együtt adják ki az uniós szintű 30%-os csökkentést.

2030-as célok 2005-höz képest

 

 Forrás: Európai Bizottság

Az EU egy útmutatót is készített kibocsátás-csökkentéshez a tagállamok számára a 2021–2030-as időszakra. Emellett egy, 105 millió tonna szén-dioxidnak megfelelő biztonsági tartalékot is képez, amely 2032-től lesz elérhető. Ennek az a célja, hogy az alacsonyabb jövedelmű tagállamokat támogassa, amelyeknek nehezükre esne tartani a 2030-ra kitűzött célt. A tartalékhoz csak abban az esetben lehet hozzányúlni, ha az EU-nak nem sikerül tartania a vállalásait.

 Az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése

Az EU a közös kötelezettségvállalási rendelet mellett más lépéseket is tesz a Párizsi Klímamegállapodásban foglaltak betartása érdekében:

Az EU 2030-as vállalások végrehajtásának eszközei

Az EU a Kiotói jegyzőkönyv Dohai Módosítása által létrehozott második kötelezettségvállalási időszakának hatályba nem lépése ellenére tovább bővítette a klímapolitikai jogszabályrendszerét.

A 2020-ra vállalt 20%-os kibocsátáscsökkentés elérése érdekében tovább fejlesztette az EU ETS-rendszert, amely még radikálisabb kibocsátáscsökkentést eredményezett, illetve elfogadta az ún. erőfeszítés-megosztási határozatot (Effort Sharing Decision, ESD), amely az EU ETS által nem lefedett szektorok (közlekedés, épületek, mezőgazdaság, hulladék) vonatkozásában határozott meg tagállami kibocsátáscsökkentési célszámokat. Az EU INDC rögzíti, hogy a legalább 40%-os cél elérése érdekében az EU ezen jogi instrumentumok további szigorításával kíván előrelépni.

A 2030-as keret tartalmazta ennek a szigorításnak az alapelemeit;

  • az ETS-szektorban 43%-os csökkentést kell elérni 2030-ig a 2005-ös bázishoz képest,
  • míg a nem ETS-szektorokban 30%-os csökkentést szintén a 2005-ös bázishoz képest.

A kettő összeadása eredményez 40%-os összkibocsátás-csökkenést az 1990-es bázishoz képest. Az ezek részleteit tartalmazó jogszabály-módosító csomagokat az Európai Bizottság benyújtotta, és hosszas tárgyalások után az Európai Unió Tanácsa és az Európai Parlament is elfogadta azokat. Így kijelenthető, hogy ami a jogszabályi feltételeket illeti, az EU készen áll az első NDC-jében tett vállalásainak végrehajtására (Huszár).

A 2050-re elérendő klímasemlegességi cél, Európai Zöld Megállapodás

Az uniós vezetők 2019 decemberében jóváhagyták azt a célkitűzést, hogy az EU 2050-re klímasemlegessé (karbonsemlegessé) váljon. Az Unió Párizsi Klímamegállapodás részeként 2014-ben az EU még tovább lépett és azt az ambiciózus célt tűzte ki maga elé:

 2030-ra 40%-kal csökkenti a károsanyag-kibocsátást az Unióban az 1990-es adatokhoz képest. Az Unió az Európai Zöld Megállapodás keretében 2050-re szeretné elérni a klímasemlegességet.

Az Európai Zöld Megállapodás

A Parlament 2019 novemberében éghajlatváltozási vészhelyzetet hirdetett és arra kérte a Bizottságot, hogy biztosítsa, hogy minden klímaváltozással kapcsolatos jövőbeli javaslat a maximum 1,5 Celsius fokos hőmérsékletemelkedést szolgálja. Erre válaszul dolgozta ki a Bizottság az Európai Zöld Megállapodást, amely kijelölte Európa számára a klímasemlegességig vezető utat 2050-re. A megállapodás számos területen ütemtervet jelöl ki a szükséges uniós intézkedésekre vonatkozóan (ide kattintva olvashat többet róla).

Uniós források a finanszírozáshoz

Az Európai Bizottság ismertette részletes javaslatát a zöld megállapodás finanszírozásáról is. Az európai zöld megállapodáshoz kapcsolódó beruházási terv célja, hogy köz- és magánberuházások révén legalább 1000 milliárd euró összegyűljön a következő évtizedben.

A méltányos átállási mechanizmus keretében várhatóan 100 milliárd euró összegű köz- és magánberuházást mozgósít az Unió. Ezt a pénzt fel lehetne használni például a munkavállalók átképzésére, a vállalkozások támogatására, hogy új foglalkoztatási lehetőségeket teremtsenek, a tiszta energiába történő beruházásokra vagy az épületek szigetelésére.

A károsanyag-kibocsátás csökkentése

Az iparban keletkező üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséhez az Unió létrehozta a kibocsátás-kereskedelmi rendszerét (ETS). A többi szektorra vonatkozóan pedig kötelező nemzeti kibocsátási küszöböket határozott meg a tagállamok számára (figyelembe véve a GDP-t). Emellett az EU az erdők szén-dioxidot semlegesítő képességét is használja a klímaváltozás elleni harcban. Az EU kibocsátást csökkentő konkrét intézkedéseiről ide kattintva lehet többet olvasni.

Az energiaszektor kérdése

A klímaváltozás elleni fellépés fontos része az EU tiszta energia programja, amelyet 2018-ban fogadott el a Parlament. A cél, hogy növelje a megújuló energiák arányát az ágazatban, és lehetővé tegye a háztartások számára, hogy saját maguk termeljenek és tároljanak megújulókból származó villamosenergiát.

Emellett az EU külön figyelmet fordít az épületek energiahatékonyságának növelésére.

Az uniós vezetők megegyeztek, hogy a 2014–2020 közötti időszakra tervezett büdzsé legalább 20%-át a klímaváltozással kapcsolatos projektekre fogják fordítani, ebből 3,4 milliárd eurót csak a LIFE környezetvédelmi akcióprogramra.

Az EU klímacéljai és stratégiái 2020, 2030, 2050

Forrás: EU 2019

 

Forrás: EP 2020